Peru házhoz jön

Na kérem, erről maradtak le azok, akik nem tették tiszteletüket múlt szombaton a Casa de la Músicában:

Három órával fellépés előtt érkeztem; a különleges kis világot rejtő épület zsebkendőnyi belső udvarán már nagyban gyülekeztek a bűntársaim. Jópofa hely az a CdlM: gangos-belső udvaros, egyben szálló, kávézó, klub és fellépőhely. Apró és rikítóan színes-tarka kivitelben. Pont nekünk való.
Wayqui, Pati és a többi lelkes önkéntes szervező egy asztal körül ültek és beszélgettek; amikor a május 1-i tömegben való küszködéstől kifulladva befutottam, Wayqui fel is pattant azonnal, hogy üdvözöljön. Ismerjük egymást három vagy négy éve, és most találkoztunk először.
(Előtörténet: első mesemondó munkáim egyike volt az inka kiállítás a Szépművészeti Múzeumban; amikor a perui meséket gyűjtögettem, Wayqui volt az, aki küldött nekem egy csokorral.)
Namármost: vaktában szinkrontolmácsoni egy spanyol nyelvű mesemondó előadást még nekem sincs merszem. Úgyhogy amíg a többiek a lámpákkal, székekkel és szobanövényekkel foglalatoskodtak, addig mi leültünk egy sarokba, és Wayqui mesélni kezdett.
Paff.
Először is, többet értettem belőle, mint amennyire fel voltam készülve. Ami meglepett. Így érezhetik magukat a gimisek, amikor bemegyek mesélni angolórára. Vegytiszta sikerélmény. Ez a mesék varázsa.
Másodszor: Dél-amerikai mesék!!!! Élőben! Egyenesben! Szóban! Spanyolul!
Megvettem azonnal az összeset. Majd fogjátok tőlem hallani. ;)

Időközben alakulni kezdett a helyszín is; a hatalmas, tükrös paneleket a fal felé fordítottuk, hogy a közönség ne magát bámulja az előadás közben. Ide húzódtunk be a jövés-menés elől, amíg a közönség gyülekezett; Wayqui perui zenéket játszott a laptopjáról, és még mindig mesélt. A sok tükör között ülve olyan volt, mintha ötvenen lennénk.
Nekem ez volt a kedvenc részem az egész estében. Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor nem írásból, könyvből, internetről tanulok meg egy történetet, de még csak nem is úgy, hogy meghallgatom egy másik mesemondó előadását. Ültünk egymással szemben; Wayqui elmesélt néhány mondatot, megvárta, míg felcsillan a szemeimben az 'azt hiszem, értem', és meghallgatta, ahogyan visszamondom neki magyarul, hozzápróbálgatva a mi szófordulatainkat a történethez. Valahogy így kéne tanulnia minden mesemondónak minden mesét.

Teltházas előadás volt; lehettek ötvenen vagy hatvanan is, a hangulatos világításban nem láttam pontosan. Wayqui színes szőnyegeket terített le, és a gyerekek előre jöhettek leülni; két csendes kislány volt, meg egy minden lében kanál kisfiú, aki rövid időn belül az est rögtönzött sztárvendége lett.
És meséltünk.
A közönség nagy része tudott (vagy értett) spanyolul; az én szerepem nem is annyira a szó szerinti fordítás volt, hanem az együtt mesélés, és itt-ott egy-egy megjegyzés. Wayquinak tetszett, hogy fordítok, pedig igazából nem kellett volna; így végül mind az öt mesét együtt mondtuk el. A keretet a három stoppoló állat története adte (ezt már hallhattátok tőlem, de élőben persze rögtön jobb). Utána két amazonasi legenda következett, az első emberpárról és egy agyagból formált asszonyról. Ezek leginkább szerelmes történetek voltak, csipetnyi humorral; a gyerekek feszült figyelemmel követték az eseményeket, és a közönség megtanult egy nagyon fontos kecsua kifejezést a szerelmeskedésre (canchis canchis), amely később vissza-visszatért a többi történetben is. És azt is megtanultuk, mit kell csinálni, ha az ember belefut egy krokodilba. Ezt bezzeg nem tanítják az egyetemen.
Ezek után egy vicces kis mese következett a tyúkról és a kakasról, és a madarakról általában; majd megint komolyabb vizekre evezve elmeséltünk egy teremtéstörténetet, Mama Raywana történetét, ami olvasva véres volt és tragikus, de elmesélve egészen más alakot öltött - egyáltalán nem tűnt tragikusnak. Szép volt, nagyon. Perui mese volt, egy teljesen más világ és gondolkodásmód szüleménye - akárcsak az utolsó történet, amit Wayqui egy nyolcéves kislánytól tanult, aki a nagyszüleitől hallotta, és nem beszélt más nyelven, csak kecsuául. Nem lövöm le a poént, de azt a mesét mindenképpen hallanotok kell.
Ezek után már nem volt más hátra, mint lezárni a kerettörténetet, és bezsebelni a rajongást. Első rangú közönségünk volt; másfél órát meséltünk egyhuzamban, és senki sem panaszkodott. Csillogó szemeket és mosolyokat láttam végig; ha megakadtam a fordításban, valaki mindig segített. Közösségi mesélés volt.
A szinkrontolmácsok húsz perces váltásokban dolgoznak. Még volt erőm hazavánszorogni, mielőtt kialudt a kislámpa...

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött! Remek közönség voltatok, remélem, ti is olyan jól éreztétek magatokat, mint én!
Aki pedig nem volt ott: hát, ez van. Kénytelenek lesztek a peru meséket tőlem meghallgatni.