Mesék a Bárkában – Maratoni gála

Este hatkor jött értünk a helyi mesemondó céh által kijelölt sofőr, hogy a helyszínre fuvarozzon minket. Egy belvárosi sikátorban parkoltunk le, két magas téglaépület között, és egy felirat nélküli vas ajtóhoz irányítottak minket, ami egy lépcsőházra nyílt. A lépcsőkön felkapaszkodva újabb ajtó következett… majd egyszerre csak egy szobában voltunk, melynek falait padlótól plafonig aláírások borították: megékeztünk az Ark öltözőjébe. Sminkeléshez kivilágított tükrön és a hatalmas kanapén kívül nem volt szabad felület az egész helységben: mindent az elmúlt húsz évben itt megfordult fellépők aláírásai, rajzai, firkái és üzenetei foglaltak el – egész este azzal töltöttem minden szabad percemet, hogy a falakat pásztáztam. Bár amerikai népzenében nem vagyok nagyon otthonos, néhány név még nekem is ismerős volt.

A fesztivál maga idén huszonöt éves, és szerkezetére nézve két részből áll: egy szombat esti maratoni, négy fellépős, három órás koncertből (felnőtteknek) és egy vasárnap délutáni matinéból (gyerekeknek). A helyszín az Ark, ami egy régi belvárosi épület második emeletén foglal helyet, és direkt koncertekre meg mesemondó előadásokra van berendezve. Nagyjából háromszáz embert képes befogadni, és a ma estére el is kelt minden jegy.
Maga a színháztér nagyon jópofa: minden széksor előtt keskeny kis pad húzódik, mint a templomban, pont elég széles ahhoz, hogy az italokat és a popcornt lehessen tárolni rajta. Mert hogy, és ez volt a kedvencem az egész estében, a mesemondó fesztivál közönsége popcornt majszolt, aminek az illata belengte a termet. Teljesen a moziban éreztem magam, csak most én voltam a képernyőn.

Az öltözőben már előkészítve várt minket tea, kávé, víz, egy kosár gyümölcs, és két doboz csokoládé; ha eddig nem említettem volna, most elmondom megint, hogy abszolút VIP-nek éreztem magam, ami egy mesemondó pályafutása során ritkán fordul elő. Az öltözőn hatan osztoztunk: négy fellépő és az est házigazdája, valamint Maynard, a jávorszarvas. Vidám hangulat uralkodott az összefirkált falak között.

Lynt és Willy-t már ismertem korábbról, Allisonnal viszont most találkoztam először; széles mosolyú, lendületes csaj, aki gitárral és egyéb felszereléssel megpakolva viharzott be, és rögtön el is mondta nekem, hogy járt Magyarországon, amikor én nagyjából három éves voltam, és hogy milyen gyönyörű, színes hely. Sok csevegésre azonban nem volt idő; a színpadi függöny mögül lestük, ahogy lassan megtelik a nézőtér, és mindannyian felkészültünk lélekben az estére. Végül aztán kialudtak a fények (nem teljesen; mesemondó előadáson szerei az ember látni a közönséget), és megkezdődött a műsor.

Lyn nyitotta az első félidőt egy rövidebb (húsz perces) történettel. Én a függöny mögött ülve vártam a soromra, így nem láttam, csak hallottam, de még így is lenyűgöző volt. A férje családjából mesélt egy családi történetet, ami összekapcsolódott az 1917-es Halifaxi hajókatasztrófával, ami az atombombákig a történelem legnagyobb ember alkotta robbanása volt. A család csak kis híján úszta meg veszteségek nélkül, amikor az öt hónapos terhes anyára és a négy gyerekre rárobbant a ház…
Annyira elvesztem a történetben, hogy még észbe sem kaptam, és egyszer csak engem konferáltak fel a színpadra.
(Itt jegyzem meg, hogy az est házigazdája, Barb, az egyik legjobb emcee, akit eddig hallottam. Elegáns, magabiztos, humoros, és nagyon szerethető. És a fene se gondolta volna, hogy itt látom viszont megint; négy évvel ezelőtt a Northlands konferencián hallottam, ahogy a Hamelni Patkányfogó egy lenyűgöző változatát mesélte…)

Nem mondom, hogy nem izgultam, de a közönség átsegített a nehezén. A fesztivál huszonöt éve zajlik; a legtöbbjük már alaposan be van tanítva a mesehallgatásra. Szokás szerint öt perccel a színpad előtt még kétszer annyi sztori volt a fejemben, mint amennyit el tud az ember egy órában mondani, de azért a mikrofon előtt összeállt a kép.
A műsort ismét Pályuk Anna meséinek dedikáltam; egyik szebb, mint a másik, és még úgy is, hogy a legtöbb nem jelent meg nyomtatásban, kimeríthetetlen forrása a gyűjtemény a különleges történeteknek. A műsort azzal nyitottam, hogy magáról Anicáról meséltem néhány szót, vegyesen magyarul és angolul, ami láthatóan tetszett a közönségnek.

A lábamnál elhelyezett órát szorgosan figyelve, nehogy túlfussak a hatvan percen, az alábbi történeteket sikerült előadnom:

A felhőkön járó legény (még mindig az egyik kedvencem, és most meséltem először felnőtt közönségnek. Megtűzdeltem az elejét poénokkal, csak hogy teszteljem, hogy reagálnak; nagyon jól vették az összeset, úgyhogy kezdtem magabiztosabb lenni az előadásban. Utólag valaki azt mondta, hogy egy Jack mesére emlékeztette őket, amin jót mosolyogtam, mert engem is, de hát Jack az Jack, akkor is, ha Jankónak hívják)

Tündér Ilona álma (első angol nyelvű mesélés, és remekül működik! Bevezetésként arról beszéltem, hogyan keseríti meg néhány szülő a gyereke életét azzal, hogy borzalmas neveket adnak nekik – azután felvezettem, hogy az egyszeri legénynek milyen szörnyű, groteszk, röhejes neve volt… Jakabnak hívták (ami a Jake magyar verziója – Pályuk Anna idejében ezek szerint nem volt egy gyakori név, ő legalábbis rengeteget poénkodik rajta). Innen aztán elindult a történet, és szépen el is jutottunk Tündér Ilonáig. Azt hiszem, sikerült rátalálnom, mitől lesz kedves ez a történet, és beszúrtam egy visszatérő mondatot is – „Tündérek. Nem egy kitartó népség” (avagy angolul: „Fairies. Easily distracted”) és rájátszottam, hogy a tündérkirálynőnek folyamatosan elvonja valami a figyelmét, mindig kíváncsi, de nagyon hamar meg is un minden újdonságot. Nagyon élveztem mesélni, azt hiszem, a repertoárom állandó darabja lesz)

A széttáncolt cipellők (Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bele akarom rakni a programba, de végül úgy döntöttem, van kedvem elmondani. Ezt legalább gyakoroltam már korábban a kölykeimmel, bár felnőtt közönségnek ez is most ment először. Ennek örömére teleraktam tinédzseres szülőknek szóló poénokkal ((mert kérem ez a mese a tinédzserekről szól)), és a pulikutya mini-bemutatása is külön sikert aratott ((Úgy néz ki, mint egy mop. Rasztával. Valahányszor ezt használjuk kabalának, mindig azt hiszik, Jamaica vagyunk…)). Azok a részletek, amikkel én csak Pályuk Anna verziójában találkoztam, külön is sikeresek voltak; az előadás után valaki oda is jött, és mondta, hogy felírta magának a három tanácsot, amit a pásztorfiú kapott az édesanyjától))

Miért nincs a földön tündér? (Ez egy rövidebb történet, de a gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja, többek között azért, mert egyes szám első személyben volt mesélve, és én is úgy meséltem. Meghagytam benne a kérdőjelet, hogy vajon tényleg a tündérek hibásak-e abban, amivel megvádolják őket, vagy félreértés volt az egész; és meghagytam a kérdőjelet a végén is, amikor egy titokzatos idegen ajándékot hagy hátra a mesemondó számára egy ruha formájában, ami akár tündérek munkája is lehet. Szerintem ettől szép ez a történet)

Ezen a ponton pont véget is ért a hatvan perc; nagy tapsot kaptam, azután visszatértem az öltözőbe, ahol elfogyasztottam egy kiadós adag csokoládét, majd kimentem az előtérbe vegyülni a közönséggel. Rövid szünet következett, melynek során rengetegen gratuláltak a meséléshez; majd eljött a második félidő ideje.

A második kört Allison nyitotta, aki nemrég MOTH győztes volt, és hallatszott is rajta: zseniálisan előadott személyes sztorijai voltak, gitárzenével és dalokkal megspékelve. Az egyik sztori arról szólt, hogyan vitte el tizennégy éves korában egy srác randira a Rocky Horror Picture Show vetítésére. A függöny mögött gurultam a röhögéstől. Willy közben szintén benyomott egy csomó kávét és csokit, és kezdett a falakról pattogni vissza; a saját gitárján kísérte Allison zenéit a függöny mögül. Amikor Allison végzett, együtt átszaladtunk a nézőtérre, hogy onnan hallgathassuk meg Willy koncertjét.
Mint az est leghíresebb és legtapasztaltabb előadója, Willy maradt utoljára. Természetesen zseniálisat alkotott. Több kisebb történetet adott elő; az egyik gyönyörű legendának indult, majd hazug mese lett belőle, végül pedig teljesen átcsapott komédiába, melynek során Willy egy sípolós műanyag homárral a szájában gitározott, és azt magyarázta, miért nem lehet élő homárt használni az előadáshoz. Ezen a ponton már lesírtam a sminkemet, és a nagyja még hátra volt. Természetesen előkerült Maynard, az est vendég-előadója, aki hagyományos jávorszarvas-történeteket adott elő; a végén még arra is maradt idő, hogy Willy egy rövid megemlékezést tartson Gamble Rodgers-ről, aki a mesemondó mozgalom egyik nagy hőse, és mi ma este egy tíz perces szeletkét kaptunk amúgy több órás őrült előadásaiból.

A műsor végén még egyszer visszamentünk a színpadra közösen meghajolni; amikor a taps elült, megettük a maradék csokit, kezet ráztunk még pár tucat emberrel, aztán a kanapén ülve beszélgettünk a mesemondó világ nagy kérdéseiről, amíg értünk nem jöttek a sofőrjeink.

Allison még elkapott az ajtóban, mondván, hogy van számomra valamije; azután elmosolyodott és énekelni kezdett, „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” és végigénekelte az egész dalt, meglepően akcentus nélkül.

Most pedig elteszem magam holnapra, mert holnap kér fontos dolog is fog történni: egy, a délutáni gyerekmatiné, amikor is vállt vállnak vetve fogunk megküzdeni a totyogósok garmadáival; kettő, firkálni fogunk a falra!