Szorgos kedd

(Ilyen hetem van...)

Reggel repülő rajtot vettem (sikerült reggeli közben ránézni a PhD jelentkezéseimre, nem volt jó ötlet), és még időben sikerült bezuhannom kedvenc szerepjátékos órámra. A mai napra játék helyett házi feladatot kapott a csapat: saját mesemondó előadást kellett kreálniuk egy szabadon választott játék alapján. Csak az osztály egyik felére jutott idő (a többiek csütörtökön lépnek majd színpadra), de így is lenyűgöző volt a felhozatal.
A sort Della nyitotta - ő azt a játékot találta ki magának, hogy tarot kártyákat húz ki találomra egy pakliból, sorba rakja őket, és történetet kreál belőlük. Szerencsés keze volt - a végeredmény meglepően hasonlított egy hagyományos népmeséhez (ami talán a tarot esetében nem is annyira meglepő). Másodikként Dillan vette át a stafétát (korábbi bejegyzésekből hatlövetű Nockerként vagy világító macskaként ismerős) - ő a vérfarkas karakteréhez tartozó előtörténetet adta elő az asztal sarkára támaszkodva, barátságos beszélgető stílusban. A karaktere egy Raszputyin (becenevén Raz) néven ismert farkaskölyök, aki élete első balhéjában ott hagyta a fél szemét - ki gondolta volna, hogy a leckéztetésre kiszemelt díler maga is vérfarkas... Harmadikként következett David (a világító macska gazdája és osztályunk ügyeletes Doktor Who imitátora egy személyben); ő egy korábbi D&D kalandját adta elő teljesen fapofával, mi meg dőltünk a röhögéstől. Rögtön utána következett Karla, aki egy rémálmából alkotott zseniális Changeling történetet (nincs is jobb alapanyag az Álmodás világához, mint egy valódi álom, az Eredet alkotói tanulhattak volna belőle). Karlát Griffin váltotta fel a színpadon, hamarosan esedékes Scion játékunk kalandmestere, aki a játékvilág bevezetőjeként egy korábbi Scion kalandjáról mesélt (melynek során ősi istenek modern kori kölykei levadásztak egy hidrát New Orleans belvárosában - részletekkel később még jelentkezem). Utolsóként következett Patrick, aki mesemondás szakos a felettünk lévő évfolyamban, és mindenkit padlóra küldött a sztorijával - egy klasszikus helyi népmesét ültetett át a WoW világába, fetrengtünk a röhögéstől ("Három nap, három éjjel, és öt töltőképernyőn át vándorolt hősünk... nem hallgatván az öreg NPC intő szavára az első szörnynél nullára ment az Életereje. Amikor respawnolt a temetőben, úgy döntött, nem éri meg a loot a fáradságot, így aztán beküldött egy bug reportot, és kijelentkezett a játékból. Így már csak a legkisebb újonc volt hátra...")
Mindenki jó kedvre derült az előadásoktól; kedvenc osztályom kezd beleszokni a mesemondó előadások világába. Játék és mese mégiscsak együtt jár...

Két óra között volt időm leülni Heidi anyukámmal egy rövid ebédre a közeli japán étteremben. A szapora sushi végeztével visszarohantam a campusra, tettem egy tiszteletkört az ebédlőben a nerd asztalnál, majd tovább rohantam a gyakorló suliba, ahol már várt rám Joel osztálytársam, és két osztálynyi lelkes gyerek. Elsőként a másodikosok voltak soron, akiknek sürgős rajzolni valója akadt, így aztán csak egy rövid mesére volt idő (meg arra, hogy mindenki teljes lendülettel fejjel fusson a gyomromnak, ölelés címszó alatt, nem lehetett rájuk haragudni érte). Elmondtam nekik a Mesék szellemei történetet arról, miért is fontos a mesemondás, hadd okuljanak belőle, majd Joellel a sarkamban felszaladtam az emeletre, ahol már várt rám a negyedik osztály a könyvtárban. Mivel láttam rajtuk, hogy nagyon izgékonyak, meg mert tudtam hogy úgysem úszom meg ijesztő sztori nélkül, Marie Jolie történetére esett a választásom - azt hiszem, ez volt a legfiatalabb korosztály, akiknek valaha meséltem ezt a sztorit. Őszintén szólva meglepődtem rajta, hogy komolyan megijedtek - a kislányok egymásba kapaszkodva várták, mi lesz a történet vége, és amikor kijelentettem, hogy a férj maga az ördög, egyszerre hördült fel az egész osztály. Sokan már előre találgattak, mi lesz a pincében (ennek ellenére volt, aki fülét-szemét befogta a döntő pillanatban), és az osztály nagy része már a sztori legelején csóválta a fejét, hogy nem lesz ennek jó vége, és különben is, ki olyan hülye hogy egy idegenhez megy feleségül... támogatom a dolgot, tanuljon csak a mai fiatalság, veszélyes világban élünk.
Az óra végén maradt még öt perc, amit hirtelenjében nem tudtam mivel kitölteni; szerencsére Joel úgy döntött, beugrik a mély vízbe és megpróbálja elbűvölni az izgő-mozgó kölyköket. Van egy nagyon jópofa kis népmeséje arról, hogyan kapta gyönyörű színeit az egyik Brazíliában élő csillogó bogárfajta. Bár Joel nem nagyon mesélt még gyerekeknek, a negyedik osztállyal elsöprő sikert aratott - amit onnan lehetett tudni, hogy megültek a fenekükön, és figyelemmel követték a mesét teljes öt percen keresztül. Az egyik kissrác még oda is jött utána elújságolni, hogy ő látott már brazil bogarat élőben (meg hozzátette azt is, tekintettel a múlt heti Arthur királyos mesémre, hogy a mágikus teljesvért mocsok egy ellenfél, ha három perc alatt nem győzöd le, újabb ellenfeletek spawnol, ki a fene rakott egy ilyet egy dungeon közepére... újabb gamer van itt születőben, kérem szépen). Az osztály ördögös meséket követelt (ami Amerikában sokkal ritkább, mint Magyarországon, mert az "ördög" ideát csúnya szónak számít), de az időből kifutottunk, úgyhogy a kívánságműsor a tavaszi szünet utánra maradt.

Az iskolai kör végeztével maradt időm egy gyors kávéra, mielőtt megkezdődött volna a szokásos keddi maratoni három órás nyelvészet előadás. Ezen a ponton már eldőlt bennem a szentlélek, bár érdekes témákat érintettünk - szó volt többek között ördögös mesékről, gimnáziumi mesemondásról, meseparódiákról (melynek kapcsán nagyfőnök meghívta vendégként Patrickot és még egyszer meghallgathattam a reggeli WoW történetet, valamint ő maga is előrukkolt az Aranyfürt és a Három Vadmotoros meglepően nem gyerekbarát meséjével).
Az óra végére biztos voltam benne, hogy azonnal el fogok ájulni; ennek ellenére hazafelé menet nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beugorjak a bálterembe legalább egy röpke kontratáncra. Az egy táncból végül is négy tánc lett - egy helyi körtánc, egy Tennessee reel, és két "valódi" kontratánc, sok forgással és nevetéssel. A negyedik tánc után nyilvánvaló volt, hogy eddig bírtam a mai napot; így aztán most itthon ülök, kiteszem szépen a pontot a mondat végére, és elmegyek aludni. Holnap is lesz nap.