Szorgos szerda - avagy A tűzriadó visszavág

A ma reggelem szakdoga megbeszéléssel indult (végre sikerült kitotóznom, miből írom, most már csak a maradék hatmillió részletet és a kétszáz oldal papírmunkát kell elsimítani, mielőtt írni kezdek...) Rögtön utána Tale Tellers megbeszélés következett, ahol is megvitattuk a közelgő fellépések miértjét és hogyanját (mert fellépésből a mi házunk táján sohasem elég - csak január vége óta nagyjából harminc órányi tömény mesemondás van a hátam mögött). Ez eltartott egy jó darabig, főleg, mert menet közben sokat nosztalgiáztunk a hétfői slamről és annak minden csodálatosságáról. Mire a találkozó véget ért, már kopogott a szemem az éhségtől, így hát átkocogtam az ebédlőbe a nerd asztalhoz táplálkozni. Innen a gyakorló iskolába vonultam tovább, ahol már várt rám a harmadik osztály a rajzteremben.
Náluk már jártam három héttel ezelőtt, sárkányos meséket mondani; azóta minden órán szorogosan dolgoztak a saját papír sárkányaikon, és majdnem el is készültek mára. Ennek örömére, és hogy ne csak ázsiai sárkányokról halljanak, belevágtam Ragnar és Thora történetébe - de épp csak odáig jutottam, hogy "a király világosságot látott a fák között, és közelebb érve azt is ki tudta venni, hogy a tisztáson tűz lobog..." amikor is másodpercre pontosan a "tűz" szóra beindult a tűzriadó! Na tessék, még egy osztály, aki azt hiszi, hatalmam van az iskolai riadórendszer felet... szépen rendezett sorokban kitódultunk az udvarra, aztán vissza a terembe, ahol végül is sikerült még kicsengetés előtt befejeznem a történetet. Ahhoz képest, hogy minden tanár esküszik rá, hogy a harmadik osztály a pokolból került ide, eddig velük volt a legkönnyebb dolgom. Talán pont azért, mert minden tanár hosszú félórákat tölt vele, hogy betörje őket, szegény kölykök mukkanni sem mernek a tanteremben, és minden kérdés előtt türelmesen felteszik a kezüket. Amikor viszont szót kapnak, nagyon kreatív, értelmes gyerekek - a sárkányok búvóhelyére például jó tucatnyi ötletük volt, és többen előre találgatták, mi fog történni a mese folyamán. Nagyon figyelmesen végighallgatták az egészet, és élvezték is minden percét. A történet végeztével nekiállhattak befejezni a sárkányaikat - nekem pedig természetesen egyenként meg kellett csodálnom mindet, és egyáltalán nem bántam. Voltak tűzsárkányok, vízi sárkányok, virágsárkányok, arany sárkányok, csíkos sárkányok, pöttyös sárkányok, szivárványsárkányok, és kígyósárkányok is; mindenki lázasan dolgozott, színezett, ragasztott és vagdosott, öröm volt nézni.
A rajzóra utáni rövid szusszanást a könyvtárban töltöttem, ahol könyveket válogattam a szakdolgozatomhoz. Nagyjából egy órám volt rá, de elégedetten távoztam - vissza a gyakorlóba, ahol már várt rám vörös hajú kis tanítványom a tavaszi szünet előtti utolsó mesemondó órára.
A mai órára kivételesen jól felkészült - rajzolt magának storyboard-ot, olvasott viking meséket, készített puskát a meséléshez, és még házi feladatot is írt magának a tavaszi szünetre. Elsőként is elmondattam vele a sztorit, amit a múlt héten választott magának (Camilla legendája, mert ezt találta a legvagányabbnak a tőlem hallott római legendák közül). Emlékezett rá, ment is a sztori szépen, de az asztal mellett ülve mégsem volt az igazi; így aztán, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy emlékezik a történetre, rávettem, hogy álljon fel és adja elő újra, csak most képzelje azt, hogy ő a meghívott mesemondó egy római partin. Így már jobban ment a történet, és magabiztosabb is lett a kis hölgy, de a kezeivel még nem tudott mit kezdeni; mesemondó gesztusokra nem tanította még senki. Szerepet cseréltünk; most én mondtam a történetet (legalábbis annak fontosabb részleteit), neki pedig mozdulatokkal elő kellett adnia a mesélt jeleneteket. Nagyon jól menti a szobrozás és a pantomim, így aztán visszadobtam a labdát, és elmondattam vele a mesét harmadszorra is - ezúttal a lelkére kötöttem, hogy ne felejtse el használni a kitalált mozdulatokat. Azt hiszem, sikerült megtalálnom a varázsszót - a harmadik mesélés zseniálisan sikerült! A kiscsaj nem csak azokat a gesztusokat használta fel, amiket előtte kitalált, hanem rengeteg újat is gyártott menet közben; ösztönösen váltotta az arckifejezéseket és mozdulatokat, érezte a teret maga körül, sohasem fordított hátat az odaképzelt szereplőknek stb. És ahogy lemozogta az egész történetet, a szöveg is vele együtt változott - egyre több lett benne a részlet, egyre szebbek a kifejezések, egyre több az olyan dolog, ami az eredeti sztoriban egyáltalán nem volt benne. Csak tátottam a számat, teljesen profi előadás született! Hatalmas dicséretet kapott érte, meg jó sokat jegyzeteltem is, lenyűgöző volt az egész. Ennek örömére megint leültünk, és beszélgettünk még egy kicsit a történetről - kíváncsiságból megkérdeztem, mit gondol a végén felbukkanó nimfáról, aki megbosszulja Camilla halálát - vajon ki ő és honnan jött? Kiscsaj meg szemrebbenés nélkül előadott nekem egy olyan sztorit, hogy leesett az állam, és amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan a manóból szedte (harcos vízi nimfával, jégből készült kardokkal és akciófilmbe illő zenés kiképzési jelenettel együtt), vállat vont, és közölte, hogy most találta ki... ment is az egész egyenest a történetbe, a rómaiak se csinálhatták volna jobban.
Mielőtt bezárt volna a bazár a tavaszi szünetre, kis hölgy még házi feladatot adott magának - hosszasan magyarázta nekem, hogy a hercegkisasszonyok szerepébe nem tudja beleélni magát, és a vikingek jobban tetszenek neki, így aztán a szünetre feladta magának a skandináv mitológiát.
Széles vigyorral az arcomon vonultam át az ebédlőbe egy rövid uzsonnára, mielőtt eljött volna az esti beszédtechnika óra ideje (ahol mindannyian részleteket olvastunk fel könyvekből, kamerára vettük, és kivetíttettük a hibáinkat egy vászonra). Mire vége lett beütött a campuson a tornádójelzés, ami csak annyit jelent, hogy esetleg talán előfordulhat hogy van esélye hogy tornádó keletkezik valahol a száz kilométeres körzetünkben, de arra elég volt, hogy mindannyian hazarohanjunk és bezárkózzunk a jó kis biztonságos ablaktalan koleszba. Itt tartunk most, tornádóból persze nem lett semmi. Szunya.