A kukorica gyermekei

A mai Tale Tellers fellépésünk végállomása: Mohawk, Tennessee. A mókás névtől eltekintve a helyről azt kell tudni, hogy nagyjából egy órányi kocsikázásra található Johnson City-től, a Google nem ismeri, és a helyiek közül soha senki nem hallott róla.
Gyanakodnunk kellett volna, amikor megkaptuk a felkérést?...

Reggel hatkor indultunk útnak; a madarak már csiripeltek, de még koromsötét volt, bennem meg a gyömbéres süti tartotta a lelket. A dombok között hömpölygött a köd, ami a napfelkeltével sem oszlott el; csodás tájakon vágtunk keresztül, tehenekkel pettyezett legelők, mélyzöld erdők, smaragdszínű dombok között; végül aztán ritkulni kezdtek a házak és a tanyák... és mi még mindig mentünk... és mentünk... és mentünk. Joel egy öregemberhez hasonlított a GPS-t, ami időnként elszundikált, és olyankor meg kellett kocogtatni, hogy felzárkózzon, éppen hol vagyunk. Már vagy húsz perce mentünk ködbe burkolózott, sík kukoricaföldek között, és kezdtünk gyanakodni, hogy körbe járunk, mint a Micimackó, amikor végül a tejszerű fehérségből kibontakozott előttünk egy piros téglaépület, melynek oldalán a hangzatos ISKOLA felirat volt olvasható. Juhé!

(Mesélés közben megkérdeztük a gyerekeket, van-e közöttük, aki farmon lakik. Minden kéz a magasba lendült.)

Ha már egyszer kivonultunk (nagyfőnök, a két srác, meg én), nem is adtuk alább három teljes előadásnál. Első körben 6-8. osztályosokat kaptunk (a nehezén kell túlesni először...), akik számára görög mítoszokat igényelt a tanerő. Nagyfőnök ehhez csak egy dallal járult hozzá a műsor elején, meg eggyel a végén. A kettő között mesélt Patrick (Daidalosz és Ikarosz), Joel (Odüsszeusz és a küklopsz), és jómagam (aki, rebellis személyiség lévén, úgy határozott, a rómaiak se maradjanak ki a jóból, és Camilla legendáját mesélte). A kölykök a mesemondás szempontjából legkevésbé lelkes korosztályt képviselték (middle school), de azért nagyon helyes kis közönség voltak.

Második körben jöttek a 3-5. osztályosok, akik népmeséket szerettek volna hallani (a tanárok szerint legalábbis). Itt megint nagyfőnök nyitott, majd átadta nekem a szót, bakiztam is hatalmasat lendületből: a tíz-tizenkét percesre saccolt Széttáncolt cipellők mesém laza húsz percesre sikeredett, még úgy is, hogy komoly darabokat kivágtam belőle. Ez egyrészt jó, mert ebből látom, hogy leszoktam a hadarásról meg a mesék elsietéséről - másrészt viszont nem győztem bocsánatot kérni Joeltől, akire miattam nem maradt idő, mert mire Patrick is végigmondta a maga meséjét (Fiú, aki macskákat rajzolt) lejárt az egy óra...
Hát, most már ezt is tudom, egyem Pályuk Anna bőbeszédű természetét. A mese egyébiránt remekül működött, még megvágott formában is, a kölykök élvezték, és látványosan nem ismerték, mert volt a pengéken táncolásnál nagy felhördülés. Az a kedvenc pillanatom az egész mesében...

Harmadjára, ebéd utánra maradtak a picik: óvodától második osztályig. Ők aztán lelkesek, hangosan és vidámak voltak; vezeklésből ezúttal én maradtam a sor végére. Megint dallal nyitottunk; azután Patrick mondott egy rövid állatmesét teknősről és rókáról; Joel kiélte magát zseniális brazil bogaras előadásában, amire én szépen ráépítettem a repülő elefántokat, nagyfőnök pedig egy második Rémusz bácsi mesével koronázta meg az előadást. Minden mese osztatlan és zajos sikert aratott, élmény volt ezeknek a kölyköknek mesélni.

Az egyetlen negatív élmény az volt, hogy a tanárok nem tudtak viselkedni (mindig a tanerővel van a baj), és ragaszkodtak hozzá, hogy oktatást hajtsanak végre a diákokon mesemondás közben. Minket ugyan nem zavar, ha a kölykök mocorognak, sőt, a sok pusmogás és közbeszólás a figyelem legfőbb jele; a dolog mégis odáig fajult, hogy túlbuzgó tanár néni beállt Patrick háta mögé a színpadra, és onnan meregette szúrós szemeit a kiskorú deviánsokra. Nem illik!

Azt kell mondja, köd és kísérteties kukoricaföldek ide vagy oda, a Mohawk-i fellépés nagyon jó buli volt. Hazafelé a sztráda helyett a festőibb utakat választottuk; addigra már a nap is kisütött, és csodálhattuk az útszéli virágokat egészen hazáig.