Nem elég, hogy hat órát ültem kocsiban és hason csúsztam be a nyelvészet előadásra, a keddi napom még mindig nem ért véget: az óra utolsó tizenöt percéről ellógva (a fellépés mindig jó ürügy arra, hogy lógjon az ember, a mesemondó tanszék már csak ilyen) átszaladtam az egyetemi színházba mesélni.
Heidi, helyi pótanyukám, ünnepséget szervezett a campuson serénykedő önkéntesek részére; volt a műsoron zene, tánc, és mesemondás, utóbbit szolgáltattam én. Amikor megérkeztem, a színházterem nagyjából félig volt tele; cserébe az egyetemi bluegrass banda már nagyban húzta a talpalávalót. Heidi az ajtó előtt állt kicsit tanácstalanul: mint kiderült, a banda felszerelt, majd minden különösebb megnyitó vagy konferálás nélkül nekiállt játszani, jó tíz perccel a meghirdetett idő előtt. Ez még rendben is lett volna, cserébe a hangtechnikus nem volt a helyzet magaslatán; a zenét olyan feedback kísérte, hogy elnyomta az ének jó részét is, és mindenkinek a hátán felállt a szőr (de az is lehet, hogy csak az új technobluegrass műfajjal van dolgunk). Örültem nagyon, hogy a mikrofonok és erősítők lekerültek a színpadról, mielőtt felkonferáltak engem; egy szál hanggal mégiscsak könnyeben boldogul a technológia. A Mandulavirág legendáját meséltem, a virágzó campusra való tekintettel, és életemben először történelmi, megújított változatban, mert mégiscsak menőbb az algarvei mór herceg és az északi hercegnő, mint a vázlatos "egyszervolt". A mese remekül ment, szerintem nagyon jól sikerült, és meg az se rontotta el, hogy a felénél köhögni kezdett a mikrofon, amin ezen a ponton már nem lepődött meg senki, hallották a hangom anélkül is.
A mesélést rövid táncelőadás követte, majd mindenki kapott ennivalót a traumára való tekintettel. Végre hazatérhettem én is jól megérdemelt pihenőt tartani. Pffft.
Vissza az iskolába.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése