Játék és mese, második felvonás

Ma sor került a szerepjátékból kreált történetek második felére, és azt kell mondanom, az osztály ismét várakozáson felül alakított. Zseniális sztorik születtek, csak lestem...

Joe, kedvenc ork barbárunk, a saját előtörténetét adta elő egyes szám harmadik személyben - dőltünk a röhögéstől. Amadeus, az ork, nem arról híres, hogy kétszer állt sorba Intelligencia pontokérn (konkrétan négy van neki belőle), de Joe olyan zseniálisan játssza minden alkalommal, hogy az egyik kedvenc állandó szereplőnkké lépett elő. A történet hasonló módon király volt - meghallgathattuk, ifjú orkunk hogy került sárkányvadász nevelőszülőkhöz, akik vallási fanatizmusukban meglehetően rasszista nézeteket vallottak a prédájukról. Kicsi orkunk azonban, aki olyan sötét, mint a mélysötéti éjszaka, megbarátkozott egy sárkánnyal - olyan naiv bájjal, hogy mindannyian a könnyeinket törölgettük a sztori végére. Ahhoz képest, hogy végigröhögtük az egészet, az előtörténet tragédiába torkollt - mégiscsak meg kellett magyarázni valahogy, hogyan került ifjú sárkányszelídítőnk egy halom másnapos kalandozó mellé egy távoli barlangba...
Zack, közismertebb nevén Vasököl, szintén remekelt. Az ő karakterét is örökbe fogadták - ember létére törpék között nevelkedett, akik csapdakészítésre tanították. Amikor törpe-apu hangján beszélt, csodás skót akcentusa volt (úgy tűnik, minden törpének az van...), és meglepően komoly sztorit alkotott az előtörténetből. Cserébe nagyokat derültünk a sok belső poénon, például azon, hogy megmagyarázta, miért pattan vissza minden egyes ajtóról (elaludt, amikor apuci az ajtóberúgást magyarázta neki), és a sztori odáig fajult, hogy felrobbanni készülő otthonából menekülve majdnem ott is hagyta a fogát a zárt ajtó előtt (Zack és az ajtók viszonya állandó poénforrás a bandában - nem csak szerepjátékon belül pattan vissza rendszeresen minden bejáratról, harcos létére, hanem a való életben is többször akadt már fenn hasonló helyzetekben. Azt hiszem, jelenleg Zack-ajtó három-öt az állás...)
Harmadikként Trevor vette át a színpadot; ő a csapat állandó bárdja, de ezúttal a vérfarkas karaktere előtörténetét osztotta meg velünk. Ha még emlékeztek rá, ő volt a falka gengszter bétája. Teljesen lepadlóztam a sztoritól, ami valahol a Wire, a Vérfarkas játék és a népmesék keresztmetszetében helyezkedett el - ifjú hősünk háromszor próbált meg kirabolni egy italboltot, de sohasem csinálta jól (és az öreg boltos látta el tanácsokkal, legközelebb hogyan jöjjön vissza...), míg végül harmadszorra elcsattant az agya, farkassá változott, és több kérdés nem volt. Remekül szerkesztett sztori volt, és többek között azért is, mert az osztály legfehérebb sráca adta elő, dőltünk a röhögéstől...
Trevor után Erin, harcos hölgyünk vette át a szót, aki egy (számomra ismeretlen) számítógépes játék sztoriját adta elő az egyik karakter szemszögéből. A szép a dologban az volt, hogy ahelyett, hogy játékosként mesélt volna a karakterről, karakterként mesélt a játékosról. Nagyon érdekes volt hallgatni.
A staféta innen Nickre szállt tovább (őt eddig leginkább druidaként és feltaláló Eshuként emlegettük). Ő is a vérfarkasa elősztoriját adta elő, és egyben az egész osztály legkomolyabb történetét sikerült megalkotnia. Meglepően egyszerű volt a sztori (srácot részeges apuka veri, amíg srác farkassá nem változik, és elköltözik máshová a falkával), de nagyon szépen meg volt alkotva, és nagyon őszintén hangzott. A sok remek humor után jó volt egy kis kontrasztot is látni. Ettől szép dolog a szerepjáték.
Carolina a saját történetét a kínai horoszkópra alapozta - csodás mitikus történetet alkotott, de sajnos idő hiányában nem ért a végére. Most hallottam először igazából mesélni, és azt kell mondanom, lebilincselő jelenség a színpadon.
Crista, csapatunk tolvaj rugója maradt a sor végére; az ő sztorija is D&D volt, és egy sárkányról szólt, aki embernek álcázza magát és beáll a kalandozók közé, hogy megnézze, mitől is olyan népszerű ez a foglalkozás... majd tudtán kívül szépen kirabolja a saját barlangját. Nagyon jó humorú kis sztori volt, és jót csattant a végén.

Azt kell mondanom, végtelenül büszke vagyok az osztályomra. Kreatívak, lelkesek, ötletesek, jó előadók, és nagyon, nagyon szeretni való emberek. És szerencsére még jó sok van hátra a félévből...