Ismét nyár, ismét Világszép táborok Paloznakon. Beköltözünk a Meseközpontba, és létrejön körülöttünk egy buborék: kinn hagyunk minden aggasztó, szomorú, szorongós dolgot, és az első nap reggelén átlépünk egy mesevilágba. Ahogy nem ér el minket a külvilág a tábor végéig, úgy sokszor kifelé sem látszik semmi abból a rengeteg varázslatos pillanatból, amiket a táborokban megélünk a gyerekekkel együtt. Ezért szoktam blogolni minden évben, hogy egy kis bepillantást engedjek a Világszép Alapítvány munkájába. A tavalyi táborról itt, korábbiakról pedig itt és itt olvashattok.
(Megjegyzés: gyermekvédelmi és GDPR okokból nem teszünk ki olyan fotót, amin a gyerek felismerhető, hacsak nincs rá külön gyámi engedélyünk. A mosolyokat oda kell képzelni.)
Az idei Mesetábor témája az Átváltozások volt. Tizennégy gyerek, nyolc felnőtt táboroztató, és három nevelő alkotta a tábor csapatát, valamint természetesen Edit és Bandi, a Meseközpont házigazdái. A gyerekek 7-11 évesek voltak, és több budapesti gyermekotthonból valamint nevelőszülőktől érkeztek; voltak közöttünk olyanok, akik először látták Paloznakot (sőt, a Balatont is), míg mások már sok éve rutinos táborozónak számítanak. A Varázskertbe belépve elkezdtek ismerkedni a mesés átváltozások különböző fajtáival, hogy a hét végére maguk is megtanuljanak átváltozni bármivé, amivé csak szeretnének.
A hét folyamán nyolc mesei szereplő bőrébe bújtunk, hogy segítsük őket ezen az úton. Az érkezés napján a gyerekek megismerkedhettek Grigrivel, egy dominikai népmese hősével, aki különböző állatokká tud alakulni és megment egy királylányt egy tüskés szörnyetegtől. Grigri a hét hátralévő részben drámajáték-foglalkozásokkal várta a gyerekeket, ahol beöltözhettek bárminek, és trükkös, átváltozós-eltűnős fotókat, videókat készíthettek magukról. Mellette még velünk volt Lungnü, a kínai mesék Sárkánylánya, akivel a Fabrikában varázskalapokat, lámpásokat, karkötőket és varázserőt adó köveket ragaszthattak, festhettek, csomózhattak a fiatalok, valamint Róka koma, akivel mozgásos, sportos foglalkozásokon vehettek részt.
A gyerekeket három kicsi csapatra osztottuk; mindegyik csapatot egy-két segítő kísérte egyik foglalkozásról a másikra. Velünk volt Paini, a Ginkótündér, valamit Bazsarózsa kisasszony (mindketten a kínai mesevilágból); Blanca Flor, a Rózsa és Ibolya dominikai verziójából; és a maláj Farkashercegnő (jómagam), aki az eddigi kedvenc variációm volt a Kalapvári kisasszony mesetípusára. (Sikerült bolyhos farkasfüleket is vásárolnom magamnak, amik nagy népszerűségre tettek szert a gyerekek körében.) A tábort Ariel vezette, a francia tündérmesék Koboldhercege - avagy jelen esetben hercegnője. Minden reggel és minden este elhangzott egy-egy mese; a gyerekek folyton azon versenyeztek, vajon ki találja ki először, melyikünkkel fognak találkozni a történetben.
Nagyon klassz tábor volt. A sok játékon és alkotáson kívül természetesen most is megvoltak Paloznak hagyományosan szép pillanatai: fügét zabáltunk a fügefáról, meglátogattuk Bandival a madárházat, hintáztunk, homokoztunk, fociztunk, játszottunk a cukormókusokkal és a kecskékkel, és délutánonként lesétáltunk a csopaki standra fürdeni. A Balcsi sajnos éppen húsz fokos volt, és a levegő se sokkal melegebb, de ez a gyerekeket nem akadályozta meg abban, hogy minden óvatos győzködésünk ellenére ("nem kell ám bemennünk, ha nagyon hideg!") belevessék magukat a vízbe. A strandon jégkása és uzsonna is járt mindenkinek, miközben a parton ülve néztük a közelben úszkáló kiskacsákat. A hosszú sétákat a Meseközpont és a strand között pedig vidáman kitöltöttük, ki-ki a maga "felnőttje" társaságában - énekléssel, beszélgetéssel, mesemondással. Négy-öt mesét is végig tudtam mondani, mire felmásztunk a hegyre. Esténként, a mese előtt, míg lezajlott a fürdés, egy-egy órát énekeltünk gitárral a Mesenappaliban. (A Grund volt az idei sláger.)
Külön imádtam, hogy egy ponton néhányan a gyerekek közül spontán elkezdték eljátszani az esti mesét. Ezen a többiek nagyon jót derültek, így (kontrollált keretek között) visszatérő elemévé vált a mesélésnek, hogy egy-két kis előadó eljátszotta, ami éppen történik. Az utolsó este még azt is meg kellett ígérnem, hogy másnap, ha gyorsan összepakolnak, lesz még időnk külön mesélésre.
És ekkor valami igazán varázslatos dolog történt.
A tábor utolsó reggelén, miután elhangzott a záródal és megtörtént a búcsúzás, két fiú kérte, hogy mondjam el újra az esti mesét, hadd adják elő még egyszer. A többiek odaültek nézőnek a kerti kis színpadhoz, és lelkesen megtapsolták a produkciót. Pakolás után ismét kértek, hogy meséljünk, így előre mentem a színpadhoz, és vártam. Már épp azt hittem, más dolguk akadt, amikor szállingózni kezdett a közönség. Jegyekkel a kezükben. Kiderült, hogy az egyik srác spontán nekiállt plakátot rajzolni, és jegyeket is készített - simát és VIP-t - mindenkinek, ültetési renddel együtt. Az egyik kislány jött, kezében a listával, ellenőrizte a jegyeket, és mindenkit a helyére vezetett a nézőtéren. Csak ámultunk és bámultunk: ezt mind teljesen maguktól találták ki. Amikor összegyűlt a közönség, előkerült a négy színész is, akiket az ügyes is stage manager igazgatott, és pedig leültem a színpad sarkába, és mesélni kezdtem. Törpeszarvast, nyilván. Az előadás teljes egészében rögtönzés volt, de olyan flottul ment, mintha gyakoroltuk volna. Voltak nagy nevetések, mókás megszólalások, és rengeteg taps. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne veszítsem el a mese fonalát, annyira lenyűgözött, ami a színpadon történt; a színészek sokszor előre kitalálták, merre tart a történet, és maguktól vitték tovább. Utána még egy mesét elő kellett adni, a nagy sikerre való tekintettel (A három bátor legény című sztorit választottam). Amikor véget ért az előadás, a színészek autogramot osztottak a sorban álló rajongóknak, aláírták a plakátot, sőt, ingyen ölelést is kaptunk tőlük.
Tíz centivel a föld felett lebegve zártuk a tábort. A legszebb ajándék volt ez az előadás, amit valaha kívánhattam volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése