Lincoln bácsi esőben

Bár szombat reggel barátságtalan idő volt odakinn, esni nem esett, ezért úgy döntöttem, megemberelem magam, és elgyaloglok végre Washington DC jelképéhez, a Lincoln Emlékműhöz, hogy kipipálhassam a listán, mint más rendes túrista.
Megállapítás:
Ha első kézből, a bőrötökön szeretnétek tapasztalni, milyen lehetett az élet a fénykorát élő Rómában, sürgősen váltsátok vissza azt az olasz repjegyet, és gyertek Washingtonba.
Nem viccelek.
Napok óta motoszkál már a fejemben a gondolat, hogy ez a város nagyon sokban hasonlít az egykori Rómára: gigantikus, zsúfolt, nemzetközi, ugyanakkor lenyűgöző is, helyenként szép, mindenképpen fontos, és úgy tűnik, az utak többsége ide vezet. A déja vu-nek az utolsó lökést viszont mindenképpen az emlékművek adták meg.
A Smithsoniantől gyalogoltam kifelé; először elsétáltam az óriási obeliszk (a Washington-emlékmű) mellett, átvágtam a World War II emlékművön ahol veteránok piros-kék pólós seregei fényképezkedtek a szökőkutak körül ("Ha ezt el tudod olvasni, köszönd meg egy tanárnak. Ha angolul tudod elolvasni, köszönd meg egy veteránnak." Ez egy külföldi számára külön vicces...). Ezek után végigsétáltam a hosszú medence mentén, szemeimet a túloldalon magasodó Lincoln-emlékműre függesztve, amikor is dobszó és zene ütötte meg a fülemet. A medence végén a lépcsősor tövében kisebb fesztivál bontakozott ki.
A koreaiak Dokdo-napot tartottak. Mint azt hamarosan megtudtuk a szórólapokból és a kvízekből, Dokdo egy picike sziget valahol Dél-Korea partjainál, népessége egy fő plusz a koreai parti őrség, és Japán felől nem is látható. Itt már sejtettem, hogy politika van a dologban, de mivel maguk a koreai rendezők elég vidáman álltak a dologhoz, letelepedtem a lépcsőkre fújni egyet, és nézni a műsort. Először dobolást hallottunk (és láttunk) egy baltimore-i csapat előadásában, ami mindenkit ütemes tapsra és éljenzésre késztetett; utána pedig egy helyi taekwondo-csapat bemutatóját, ami egészen odaszegezett a lépcsőhöz. Pici gyerekektől felnőtt mesterekig volt ott mindenki, és pontosan tudták, hogyan kell egy harcművészeti bemutatüt látványossá tenni. Majd' egy órán keresztül legeltettem rajtuk a szemeimet, mire sikerült meggyőznöm magam, hogy Korea szép meg jó, de ha már itt vagyok, csak meg kéne nézni Lincoln bácsit is. Felkapaszkodtam hát a lépcsőkön az emlékműhöz.
Kísértetiesen Róma-hangulatom lett. Az épület maga gigantikus volt, nyomasztó, hófehér, és szándékosan ókori jellegű; az oszlopok mögötti árnyékban pedig ott trónolt az Elnök úr, unott arccal tekintve az alatta zsibongó tömegre. Mert tömeg, az aztán volt, és valójában ez volt az, ami az egész helyet időutazás-szerűvé tette. Soknyelvű, sokszínű, sokszagú forgatag volt, villogó vakukkal, meg néhány elárvult biztonsági őr. Kb. két percet töltöttem az emlékműben, azután úgy döntöttem, ennyi bőven elég is volt.
A medence felénél kapott el a zuhé. Fedezéket keresni esélyem sem volt; minden talpalatnyi hely foglalt volt már az emlékművek alatt, és mire odaértem, már úgyis mindegy volt. Igy hát visszasétáltam a szakadó monszunesőben a metróig - ekkor már folyt a víz a kabátomból - és hazatértem megszáradni. Az este hátralévő részét társasjátékkal, beszélgetéssel és filmezéssel töltöttük, Cinnamóni remek sült almáit majszolva.