Október 23. a nagykövetségen

Már egy hete készültünk rá (sőt, a követség személyzete nyilván sokkal hosszabb ideje - az egész rendezvény rengeteg aprólékos szervezést igényelt, amiből a mezei halandó és mesemondó nem sokat tapasztal, de nagyonis meglátszik a végeredményen). Kedden este levetítettük a követségen a Szabadság vihara című filmet, és beharangoztuk, hogy jövő kedden a Szabadság, szerelem is terítékre kerül. Nem voltak jelen túl sokan, de akik ott voltak, azokat egészen megütötte a történet, és egy hölgy a film után sokáig mondogatta mennyire lenyűgözte az egész. Örültünk neki.
Csütörtök estére aztán mindenki puccba vágta magát; Laura (a követség gyakornoka), Béla és a többiek az egész napot a fotókiállítás felállításával töltötték, és meg is lett az eredménye. A kiállítás egy amerikai úriember fényképeiből állt, aki az '56-os forradalom idején az Ausztriából Amerikába menekülő magyarok utazását követte nyomon és dokumentálta. Volt szerencsém személyesen találkozni vele - rengeteg érdekes dolgot mesélt. Néhányat közülük személyesen élt át, másokat a menekültek osztottak meg vele. Vidám, közvetlen bácsi volt. A fotók pedig nagyon szépek és beszédesek.
Mire kinyitottuk a kapukat, odakinn az egész utcán kíyózott a sor. Csatlakoztam Cinnamónihoz és a többiekhez a fogadópultnál, ahol egyenként pipálták ki a listán a vednégek neveit. Roppantul élveztem a dolgot. Volt ott mindenféle diplomata a világ összes sarkából, mindenféle rangban és beosztásban; katonák egyenruhában és tucatnyi rangjelzéssel, attasék és egyéb fontos személyek makulátlan öltönyben, hölgyek drága ruhákban, amerikai magyarok nemzeti színű kitűzővel, félénken pislogó gyerekek, tucatnyi nyelv és számtalan nemzet. Utólag megtudtuk, hogy az idei ünnepség a követség eddigi legnagyobb rendezvényének bizonyult: körülbelül négyszáz ember zsúfolódott össze a nem-is-olyan-nagy nagyteremben és a teraszon (a jó időre való tekintettel). Óriási volt a tömeg. Elénekeltük a magyar és az amerikai himnuszt; a Nagykövet úr beszédet mondott, meg még néhányan mások is (ezekről sajnos lemaradtam, mert még mindig kinn ültem az előtérben, és leplezetlen kíváncsisággal lestem a későn érkezőket). A beszédek elhangzása után kitakarták a tálakat, és megkezdődött az állófogadás. Az emberek udvariasan beszélgettek, mosolyogtak, fel-alá cirkáltak tálakat és poharakat egyensúlyozva a tenyerükön; bemutatkoztak és ismerkedtek, és egyáltalában azt tették, amit a diplomaták tenni szoktak.
Részemről leginkább a kajával foglaltam el magam, és az előtérben összeverődött kisebb csapattal; nem vagyok egy könnyen megfélemlíhető alkat, de a duruzsoló tömeg odabenn elbizonytalanított egy kicsit. Azután egyszercsak valaki a nevemet mondta, és szóltak, hogy van odabenn egy úriember, aki engem keres - egy katonai egyenruhás, fiatalabb úr volt a német követség képviseletében, akiről kiderült, hogy (egyenruha nélkül, apai minőségében) ott volt a Strathmore-ban a mesélésemen, és el akarta mondani, mennyire élvezte az előadást, és hogy a gyerekei teljes extázisban voltak tőle, és még otthon is azóta azt emlegetik. Egy bájos hölgy, aki nyilván a feleség volt, mosolyogva mondta, hogy a lánya el is tudta mondani a meséket fejből, pedig annyira még nem tud jól angolul.
Na kérem, ez dicséret volt.
Az este hosszúra nyúlt; néhány vendég sokáig időzött a nagyteremben, és mire az étel (a követség szakácsa előtt le minden kalappal, nyamm) utolsó morzsája is elfogyott, már csak mi voltunk ott, a személyzet (és a mesemondó). Az egész heti tervezés, szervezés, készülődés és az egész estés vendéglátás mindenkiből kivette ereje legjavát. Aznap este a követség személyzete a jól végzett munka örömével ájult bele az ágyba.
Mondja még valaki, hogy a könnyed tárasági csevely és az állófogadás nem kőkemény meló.