Széttáncolt cipellők 2 - A visszatérés

Amikor kiderült, hogy megint Nyugatnak fordítom a hajó orrát, első dolgom volt rácsatlakozni a Nagy Pókáhlóra, és megnézni, divat-e DC környékén is a kontratánc. És képzeljétek, divat :) Le is tettem magamnak a nagyesküt két hónappal ezelőtt, hogy nem megyek addig haza, amíg nem táncoltam egyet. Legalább.
Igy esett, hogy vasárnap este Cinnamóni meg én felöltöttük a Hamupipőke-ruhát, és elindultunk mulatni.
Washington környékén a kontratáncos összejöveteleket egy Glen Echo Park nevezetű helyen tartják - amiről hosszas éjjeli buszozás és némi bóklászás után közelebbi ránézésre kiderült, hogy valójában egy elhagyatott volt vidámpark. Romantikus és kísérteties helyszín, főleg sötétedés után; amikor beléptünk a park területére, már hallani lehetett a zenét, és a sötét épületek között a volt dozsem-pálya ablakai világoltak elő barátságosan. Az utolsó pillanatban érkeztünk: annyi időnk volt csak, hogy lerúgjuk a csizmát, felvegyük a cipellőt, és beálljunk a sorba, már kezdődött is a tánc. A táncmester egy fiatal, mosolygós fickó volt, keménykalapban és mellényben, a zenekar pedig vidám volt és lendületes, és voltak benne olyan jó dolgok is, mint szaxofon és trombita. Kicsit jazzesre vették a figurát, ami alaposan feldobta az amúgy is remek hangulatot.

Mindaz, amit tavaly írtam a kontratáncról, továbbra is tartja magát.

El sem tudjátok képzelni, milyen nagy élmény volt újból táncolni. Az az igazi, vegytiszta lelkesedés ömlött végig rajtam, amikor kalapál a szíved, és elkönnyesednek a szemeid, és hangosan nevetsz, egyszerűen mert jó kedved van, és úgy táncolsz, hogy a lábaid alig érik a földet, és fogalmad sincs, hány óra van, és nem is érdekel. Az emberek pedig, akik száznál is többen voltak a pavilonban, ugyanazzal a közvetlenséggel és őszinte lelkesedéssel álltak hozzá a tánchoz, mint akikkel korábban találkoztam. Sohasem kellett párt keresni, mindig sorban állt már a következő; nem volt suta toporgás és három lépés távolság, hanem aki elkapott, az pörgetett is rögtön, úgy, hogy rábízhattad magad, és mindenki nevetett. A táncok pedig hihetetlenül jók voltak - a táncmester is, becsületére legyen mondva - nem túl bonyolutltak, ellenben nagyon ötletesek, és volt bennük minden, ami egy jó tánchoz kell: sok párcsere, sok pörgés, földet rengető toppantások, és természetesen gypsy minden mennyiségben. Több, mint két órát roptuk megállás nélkül - a tánc maga jüval tovább tartott volna, de sajnos el kellett érnünk az utolsó buszt haza. A két óra alatt szerintem az égvilágon mindenkivel táncoltunk, aki a teremben tartózkodott, sokaknak be is mutatkoztunk; pont a félidős szünetnél járt le az időnk, úgyhogy keringőztünk még egy kicsit, majd beálltunk a második félidő nyitótáncába, mert nem tudtuk megállni, ebből következően futtában váltottunk cipőt, és már a kabátot rongáattuk magunkra miközben több csalódott úriembernek is el kellett magyaráznunk, hogy sajna menni kell, és azután letettük az üvegcipőt a lépcsőre, és rohantunk, hogy elérjük a buszt, mielőtt éjfélt üt a toronyóra.
(A busz természetesen nem jött, ami az amcsi buszok jó szokása, tehát risztanunk kellett Bélát, csillogó páncélos lovagunkat, aki jött és megmentett minket)

Jó volt látni, hogy Cinnamóni mennyire jól érezte magát. Bár ő most először találkozott élőben ezzel a műfajjal, nagyon hamar beletanult, és mindenkit levett a lábáról, aki szembe jött vele a sorban. És mosolygott, mint a piros alma. Rokon lélek.
Ő is írt a táncról, olvassátok el!

Azt hiszem, ez a két óra tánc megint feltöltött életkedvvel avagy Káprázattal (avagy nevezéttek, aminek tetszik) két évre előre. Remélem, a hétvégén repetázunk még :)

Aaaand, swing your partner!