Én az esőben

Odaát is esik, Micimackó? Ideát is esik.
A tegnapi napot koránkelés (jetlag változatlan), vidám közös reggeli, majd önálló mászkálás jellemezte. Miután Béla és Móni ementek munkába, én meg megírtam a lentebb olvasható bejegyzést, szépen felöltöztem, és nem törődve esővel-viharral (na jó, vihar nem volt, csak vigasztalan szürke csöpp-csöpp) kisétáltam a nagy Washingtonba.
Először is megismerkedtem a metróval (ami kelet-európai barlangász élményeimet idézte fel - óriási, visszhangos, és alig van kivilágítva). Rövid szöszmötölés után sikerült belőnöm, hol is vagyok éppen, és azt is kinyomoztam, merre kéne elindulnom. Ezek után már csak a jegykiadó autamtával kellett szorosabb ismeretséget kötnöm, és a nyakamba vehettem a belvárost.
Valójában nem sok izgamas dolog történt - kijöttem a metróból, fel és alá flangáltam az esőben, jó nagyot taknyoltam a metróalagút rácsain, elolvastam a járdába vésett bölcsességeket, távolról integettem a capitóliumnak, majd immár térdig vizesen és csapzottan elsétáltam a Fehér Házig, és megállapítottam, hogy mára ennyi elég is. Útközben behúzódtam egy könyvesbolba száradni (természetesen semmi más alantas szándék nem vezérelt, khm), és szívem-csücske-Mark-Twainnel a hónom alatt távoztam.
Miután sikerült hazakeverednem (Eshu sose téved el, tudjátok ;) és megszáradnom, puccba vágtam magam az esti fogadáshoz. Béláék a Starbucksot jelölték ki mint találkozási pontot - hála a közlekedési tapasztalatok hiányának, fél órával korábban érkeztem a kelleténél. A fennmaradó időt jobb híján arra fordítottam, hogy egy kis filmes-Amerikás élményt szerezzek magamnak: beültem a Starbucksba, forró csokit kortyolgattam és elolvastam az aznapi Washington Postot. Gyerekek, az az újság testvérek közt is nyom vagy két kilót, és beteríti az asztalt. Nem egy kompakt olvasmány. Szerintem a bennszülöttek jókat röhögtek rajtam, ahogy a zizegő lepedőkkel küzdöttem.
A fogadás maga a svéd nagykövetségen zajlott, és nagyon barátságos rendezvény volt; mindenki elhozta a gyerekeit is, úgyhogy a beszédek és köszöntések harsány sikongatásba és lábdobogásba fulladtak. A kis ördögök csak akkor ültek el, mikor a bolgár fellépőcsoport táncolni és bábozni kezdett. Megnéztük a műsorukat (kedvesek voltak és hatékonyak, négyből hárman amcsik, hehe), fotózkodtunk egy kicsit, kezet ráztunk mindenféle személyekkel, ettünk jó sok fahéjas csigát, azután szépen elköszöntünk és hazatértünk vacsorázni.
Most pedig rohanok, mert fél óra múlva fellépek.
Ujjakat keresztbe. Rock and roll.