Annapolis

Washington, vasárnap, napsütés. Elmentünk kirándulni.
Mivel nem tudtunk megegyezni, Baltimore legyen-e az úticél vagy Annapolis, úgy döntöttünk, lenyomjuk egyben mind a kettőt. Természetesen nem sikerült, mert Annapolisban elkalandoztunk egy kicsit, de azért így is elég mozgalmas napunk volt, és jóleső fáradtsággal tértünk haza...
De ne siessünk ennyire előre.
Annapolis régi (amerikai mértékkel... na jó, ez volt az utolsó eset, hogy kitettem ezt a lábjegyzetet, ezek után mindenki magára vessen), elegáns, és piros-narancs-sárga. Erről főleg a juharfák tehetnek, meg a téglaépületek, meg az utcák vörös kövezete, és a mézszínű őszi napfény.
Első állomásunk a tengerészeti egyetem volt, ahová természetesen csak a történelmi és kulturális érdeklődés vezetett el bennünket, egy csipetnyi építészeti kíváncsisággal fűszerezve, és korántsem a vágy, hogy egyenruhás ifjú kadétokat stírölhessünk a campuson. Áh, dehogy.
Az egyetem egyébként meglepő módon lenn van a kikötőben; a campus két oldalán elsuhanó fehér vitorlákat lehetett megfigyelni, az épületek között pedig fehér sapkás szép sál legényeket és marconán öltözött hölgyeket, akik a dolguk után siettek, vagy fehér nejlonszatyrokat cipeltek haza a 'midshipmen' boltból, melynek ajtajára feketén-fehéren ki volt írva, hogy belépés csak egyenruhában. Eltöprengtünk rajta, milyen lehet teljes puccparádéban ugrani le egy szendvicsért.
A legtöbb nagy épület nyitva állt a látogatók előtt; beosontunk az ebédlőbe, a gigantikus bálterembe és a főépületbe is, ahol régi amerikai csatahajók zászlói és emléktáblái voltak kiállítva, és egy nagy lobogó a bejárattal szemben, 'Don't give up the ship!' felirattal. A legmegdöbbentőbb a sok kicsi fehér tábla volt körben a falakon - minden évfolyamnak volt egy, és rá voltak vésve azoknak a nevei, akik gyakorlatozás közben vagy bevetésben haltak meg. Már a 2000 utáni évfolyamoknál is sok volt a név. Brrr. Ide se küldeném a gyerekem.
A tiszti lakások csinos és Halloweenre kész sora előtt visszasétáltunk a kikötábe, és gyönyörködtünk egy kicsit a vitorlásokban. Remek idő volt, napsütés és jó szél, és alig volt kikötőszag. Nagy volt a tisztaság és a fegyelem.
A kikötőből Annapolis piacterére sétáltunk át, ennivaló után kutatva; kiültünk egy étterem teraszára, és türelmesen vártuk a pincér bácsit, miközben süttetük magunkat az őszi nappal, és hallgattuk a tér végében koncertező amatőr rockbandát. Akik nem voltak a helyzet magaslatán, ami a hangolást illeti, de lelkesedésüket mindenesetre a javukra kell írni.
Fincsi ebéd után visszacaplattunk a kocsihoz, és hazafelé vettük az irányt - kiszámoltuk, hogy ugyancsak elszállt az idő, és nem érné már meg átzúgni Baltimore-ba. Helyette egészen másfajta esti programot szerveztünk: Cinnamóniék bevezettek engem az amerikai könyvesboltozás rejtelmeibe. Ami abból állt, hogy együtt turkáltunk a Borders polcain, majd egy kupac könyvvel együtt leültünk a kávézóba tesztolvasásra, forró csokit iszogattunk, és békésen forgattuk a lapokat másfél órán keresztül. Nyugis és jópofa program volt. Kiolvastam egy rakat képregényt anélkül, hogy fizetnem kellett volna érte.