Széttáncolt cipellők

Na most aztán mindenki kapaszkodjon meg a szék karfájába, az asztal szélébe, a laptop oldalába, vagy ami épp a keze ügyébe esik, és vegyen mély levegőt, ugyanis történelmi pillanathoz érkeztünk.
Dobpergés, dobpergés.
Az összes fellépés, az összes mesemondás, és az összes kaland után ma, 2008. június 21-én este, elérkezett egész amerikai tartózkodásom legjobb élménye.
Ilyen simán és egyszerűen.
Heidivel elmentünk kontratáncolni.

Tegye fel a kezét, aki látott már Jane Austen filmet – Értelem és Érzelem, Büszkeség és Balítélet, vagy akár a Becoming Jane – és emlékszik a nagy báljelenetekre: tudjátok, a két sorban álló párokkal, akiknek csak a keze ér össze, és ide-oda kerülgetik egymást mindenféle bonyolult formációban, miközben a főhős olyan szemeket mereszt, hogy a főhősnőről a bugyi is leesik.
Nos, én ezentúl Jane Austennek mindent elhiszek. Csak az első táncig kellett várnom, hogy azonnal halálosan szerelmbe essek a partneremmel.
Azután még vagy ötször.

Képzeljetek el egy hatalmas, fa padlójú tánctermet, a fal mentén székekkel (és a sarokban és gigantikus ventilátorral); a terem egyik végében a zenekar ül, egy hegedűs, egy bedzsós, egy gitáros, és egy mikrofon álldogál magányosan a táncmesterre várva. A teremben emberek nyüzsögnek, a tízéves, fehér hajú kisfiútól a hetven-egynéhány éves, fehér hajú bácsiig; a tűzről pattant, szines kendőkbe csavart latina lánytól a szemüveges, kosztümös idős hölgyig, száz ember, ha nem több. A táncmester teljesen úgy nézett ki, mint akit a Lovagregényből szalajtottak – kopasz, gondosan nyirt körszakállal, élénken csillogó fekete szemekkel, fehér nadrágban és tánccipőben. Pillanatok alatt összeterelte a párokat, és három oszlopba állitotta őket; ezután laza húsz perc alatt megtanitott minket az alapformákra. Néhány már gyanúsan ismerős volt, mint pl. az allemande vagy a kétsoros „dekoltázsba nézés” (*kikacsint a Márésokra*); a többi pedig nagyon könnyen elsajátitható, mint pl. a „ladies’ chain” (két szemben álló pár lánytagjai helyet cserélnek, majd érkezéskor a fiúk megofrgatják őket) vagy az örök kedvencem, a „gypsy”, amikor egymás körül forogtok a pároddal úgy, hogy csak a szemkontaktus kapcsol titakat össze.
A gyorstalpalót követően azután megkezdődött a mulatság: a táncmester szép lassan elsorolta az első táncot alkotó formulákat, azután intett a zenekarnak, és felharsant a pattogós, vidám tánczene (ami kisértetiesen hasonlitott az ír zenére, ha engem kérdeztek).
A kontratánc lényege tulajdonképpen az, hogy egy este alatt a teremben lévő összes személlyel táncolj egy kicsit. Minden táncban van egy állandó partnered, akivel együtt haladtok – minden első pár a terem egyik vége, minden második pár a terem másik vége irányába, igy tulképp mire egy tánc véget ér, jó eséllyel végigérsz az egész soron, akár többször is, mert a végén egyszerűen megfordulsz és kezded visszafelé.
Ez ennyire egyszerű.

És hogy mi benne a pláne?
Hát az, kérem szépen, hogy a kontratánc TÁNC. Csupa nagybetűvel. Odajön valaki és felkér; együtt beálltok a sorba, közben megismerkedtek (mindenkin volt kis névtábla, bár az enyémmel nem mentek sokra...), a táncmester elsorolja a következő tánc lépéseit, a zenekar rázendit, ti pedig ropjátok. És nem bájos, lassú lejtés van ám, hanem vad, felszabadult tánc; a forgástól az első két perc után komolyan elszédülsz, és csak azért nem esel össze, mert a fiúk kézről kézre perditenek, és folyamatosan lendületben vagy. Az első tánc után már mindenki tocsogott az izzadtságban, és senkit nem érdekelt.

Életem első kontratáncát végigkacagtam; egyszerűen nem tudtam megállni, annyi vidámság és lelkesedés szabadult fel bennem, 22 éve arra vártam, hogy igazán táncolhassak, igazán buliból, igazi zenére, igazi táncokat.
És aki fintorogni merészel, annak elmondanám, hogy halálosan mindegy volt, ki pörgetett vagy „promenádozott” velem éppen, öreg bácsika vagy kisgyerek – maga a tánc tett róla, hogy elképesztő élmény legyen, és ahogy egy-egy vagányabb, hosszabb pörgetés közben minden szines masszává mosódott, és csak a partnerem arca maradt kivehető, és az egyetlen biztos pont az univerzumban egy kéz volt a lapockámon – annál jobb érzés a világon nincsen. Mindenki a vérmérsékletének megfelelően táncolt – néhányan közbeszúrtak pár extra pörgetést, és úgy forgattak meg, hogy a lábaim nem érték a padlót; mások elegánsan és magabiztosan forogtak velem körbe, a lányokkal pedig összekacsintottunk, és vidáman kerülgettük egymást.
És persze nem lett volna teljes az este, ha csak öreg bácsikkal és kisgyerekekkel lett volna tele a terem. Hajjaj.

(Hímnemű olvasók a következő bekezdést nyugodt lélekkel ugorhatják, ez most a csajoknak szól, hogy csorogjon a nyáluk ;)

Az első srác, aki felkért táncolni, egy kb. velem egyidős, inas legény volt, szénfekete hajjal, amit a tarkóján összekötve hordott, és vékony, fekete szakállal; a nyakánál kigombolt, fekete inget viselt, és olyan égető világoskék szemei voltak, ami a terem túlsó sarkából megfogta az embert (engem legalábbis...). Aki hallott már tőlem Fianna-legendákat, annak annyit mondok, hogy Diarmuid, a fénylő homlokú. Aki nem hallott, annak azt mondom, Tier nan Gorduin. Aki még mindig pislog, annak azt mondom: az a fajta pasi, akinek már a mozgása azt mondja, „veszélyes nagyvad vagyok”. Képzeljétek el, milyen volt, amikor derékon kapott és elkezdett forgatni... (ki lettünk jó előre okositva, hogy mindig a partner szemébe kell nézni, különben elszédülünk. Hát, tartottam magam a szabályokhoz. Szines forgatag, egy kék szempár és egy kéz a hátadon. Huh.). És neki nyilvánvalóan nem ez volt az első kontratánc-leckéje.
A kettes számú partner jóformán a semmiből ugrott elő; szintén velem egyidős, vékonyka srác, szines kendővel a feje körül, hamiskásan csillogó barna szemekkel, térdig érő nadrágban és egy középkori cimert ábárzoló pólóban, egy nyakláncon függő kulccsal a nyaka körül. Féloldalasan vigyorgott, és folyton mozgott, mint aki rugóra jár – csak a homlokán villogó nagybetűs TRICKSTER felirat hiányzott a képből. Vidáman elbeszélgettünk, mielőtt elkezdődött a tánc; csendes imáimba foglaltam a táncmester nevét, mert majdnem az egész szett „gypsy”-ből és forgásból állt. Megegyeztünk, hogy „én is gypsy, te is gypsy” (ő a szines kendő meg a vagányság miatt, én meg a kék kendő és a bokacsengők miatt) és ennek megfelelően végigbolondoztuk az egész táncot; amikor külön voltunk, pofákat vágtunk egymásra és tapsoltunk, amikor együtt voltunk, egymás kihivó pillantását játszottuk felül, vagy úgy pörögtünk, mint a búgócsiga.
Hármas számú partner úgy nézett ki, mint akit komolyan egy kosztümös filmből szalajtottak. Legalább két fejjel volt magasabb nálam, meglehetősen jó kiállású; sötét, rendetlen csigákba csavarodó hajjal, mélyen zengő hanggal, kis pajesszal (totál Mr. Darcy, ha engem kérdeztek...). Az a fajta volt, aki után falkában lihegnek a nők, és úgy tűnt, tudta is magáról; magabiztosan táncolt, úgy pörgetett hogy a lábaim nem értek le a földre, és közben vidáman kuncogott magának. Az előző partnerem a forgatás végeztével minden további nélkül a karjaiba repitett; nem kis lendülettel landoltam a mellkasán, ő meg elkapott, felvonta a szemöldökét és rám vigyorgott „Nem pocsékoljuk az időt udvariasságra, mi?” és már forogtunk is.
Huh.
És ez igy ment tovább és tovább egész este...
Na ezt múljátok felül egy diszkóban!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Este héttől tizenegyig roptuk a táncot; volt közben egy tiz perces szünet, és két keringő. Ha hallottátok már a kifejezést, hogy „kirúgjuk a ház oldalát” – na, ez itt valósággá vált. Kacagtunk, táncoltunk, még többet kacagtunk, és úgy dobbantottunk minden alkalommal, hogy megremegtek a falak is. Minden ruhámból csavarni lehetett a vizet, mire hazaértem, és még mindig nem érzem a lábaim. Heidi elég hamar lelépett, Dolores és a férje kisértek haza.

Na, világ férfijai, nyissátok ki a csipátokat, mert itt és most írásba adom, hogy aki először elvisz kontratáncolni, ahhoz hozzámegyek feleségül, hogyha maga az öreg ördög is. És ez halálosan komoly. Vegyétek fenyegetésnek.