Lány a mézeskalács házban

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tarkabarka mesemondó lány, aki útnak indult, hogy megkeresse a legendás "Mesemondók Városát". Viharban, mennydörgés és villámlás közepette vágott neki az útnak egy hatalmas, szürke kutya hátán, messze Északon; egy teljes éjszakát és kis hiján egy teljes napot utazott, zöldellő hegyeken és forró sikságokon át, mig végül fáradtan és megviselten, de elérte az aprócska, dombok között megbúvó várost, ami álmaiban annyiszor kisértette már. Barátságos, mosolygó emberek fogadták, és egy újabb, villámlós-mennydörgős vihar (a lány ekkorra már kezdett gyanakodni, hogy a vihar követi... de ily messze Délvidéken még a mennydörgés is barátságosabban hatott). Egy kis házban talált szállásra, melyet mindenki csak "A Kunyhó" néven emlegetett; aprócska kertjében poszméhek gyűjtögették a harangvirágport, borostyánnal benőtt tornácán fehérre festett hintaszékek álltak; belül, fejét lehajtva az alacsony mennyezet alatt, egy icipici konyhát talált icipici székekkel, az emeleten pedig egy folttakarós, icipici ágyikót egy icipici kandallóval, icipici lámpákkal, és csillogó üvegcsillagokkal az ablakokban. Az erkélyre kilépve pedig nem más látvány tárult a szemei elé, mint maga a Malompatak békalencsés vize, és a patak túloldalán a légies, fehér pavilon, ahol egy hűvös októberi éjszakán kísértettörténeteket meséltek egymásnak messzi vidékek legkiválóbb mesemondói...
A lány azonnal beleszeretett a kis házikóba, aki élő, lélegző személyiség volt; incselkedve nyikordult minden lépésére, egy-egy sóhajára résnyire nyitotta a szekrényajtókat; csendesen szuszogott álmában, és vidáman zörgicsélt, ha a közelben elrobogott a vonat. Ó igen, A Vonat. Amikor először suhant át a városkán, a lány kirohant az erkélyre, hogy integessen neki; a Vonat, minden mesemondó legjobb barátja, aki több történetben szerepelt az elmúlt harmincöt évben, mint a világ bármely másik vasútvonala...
Reggelre kelve a lány első dolga volt pizsamában kiülni az erkély fehér hintaszékébe, és figyelni az ébredező várost; a szomszéd kertben egy nagykalapos hölgyemény éppen palántázott, és mosolygova integetett a Kunyhó új lakójának. Beszédbe elegyedtek, és össze is barátkoztak hamar; olyannira, hogy a hölgy rendelkezésre bocsátotta a láthatatlan pókhálót is, amin üzenetek apró, fénylő pókocskái futnak várostól városig...
A felkelő nap hűvösében a mesélő lány végigsétált a városka álmos főutcáján, és rámosolygott az ismerős kirakatokra: a boltra, ahol egész évben karácsony van, a raktárra a szines nyalókákkal, a nagy ablakokra a törékeny üvegdiszekkel, a házra a milliónyi madáretetővel, a fajátékboltra, a Mesemondók Házának csillogó tornyára, és a kis vendéglőre (Áfonyabog, így hivják), ahol csokis sütemények és friss kávé halmai mögött három fehér hajú hölgyemény üldögélt, és mosolyogva fogadták a korai látogatót... (a lány visszafojtotta egy bizonyos Shakespeare nevű nagy mesélő hires szavait bizonyos skót úriemberekkel kapcsolatban...)
A reggeli teát szürcsölgetve egy padon a mesélő lány úgy érezte, hazaérkezett.