New Orleans Arc 5 - Mama 'Gator, Papa 'Gator

Angela egyszerűen kifogyhatatlan forrása a mindenféle mókáknak; ma reggel azt találta ki, elmegyünk alligátorokat stírölni. Errefelé ez turistalátványosság-számba (pfű de hosszú szó) megy, és az ilyesmit nem lehet kihagyni - ahogy Elizabeth Ellis mondta, "mélységes felszínesség" a titka mindennek (ami kb. annyit tesz, hogy átlag turistát játszani tulképp jó móka :D )
Az alligátorfarm mintgey húsz percre van tőlünk, de hathatós navigálásomnak köszönhetően sikerült kétszer eltévednünk, igy kissé késve csatlakoztunk a csoporthoz. Egy szimpatikus fiatalember épp azt magyarázta a tobzódó kölyköknek, mekkorára nő egy alligátor, hány foga van, meg egyéb ilyen érdekességeket, miközben egy tízhónapos bébit lóbált a kezében (nem embert, alligátort. Akit a rövidités kedvéért az itteniek egyszerűen csak gátornak hivnak...).
Kiderült az is, hogy a gátorkeltető program idelenn Louisianában a világ legjobb állatvédelmi programja - Katrina után és egyéb környezeti hatások következtében a gátorpopuláció mintegy hat százaléka kel ki és éri meg a felnőttkort, ami sajna elenyészően kevés. Igy aztán bátor mocsári barátaink kimennek a mocsárba, összeszedik a tojásokat (negyven fészek naponta, több tucat tojás fészkenként, szorozzátok ki - azt mondta, minden évben kb. 11-12 ezer bébit keltetnek ki... és ez csak egy farm a hálózatból. Ja igen, alligátorfarm. Ott voltunk.) és 14 százalékot vissza is eresztenek a vadonba. A gátorok száma igy az államban néhány év alatt százötvenezerről hárommillióra növekedett, ami több, mint a világ összes többi gátora együtt. Hogy mi törpénik a maradék kikeltetett 86 százalékkal? Pénztárca lesz belőlük, kéremszépen, valamint pörkölt, és egyéb termékek. Biza. A program ugyanis egy fillér támogatást nem kap az államtól vagy bárki mástól, igy aztán az "Ments meg egy alligátort - egyél meg egyet!" jegyében zajlik. És állati sikeres, mint azt a számok is mutatják (bát én feltenném a kérdést, nem okoz-e kontraszelekciót, hogy a bőrügyileg hibás példányok kerülnek vissza a vadonba...). A mama gátorok persze nem nagyon értenek egyet a dologgal, de a hüllész (vagy hogy a manóba hivják az ilyen szakembereket...) szerint nem tartoznak a legokosabb állatok közé - az ösztöneik pl. a fészek, és nem a tojások őrzésére szoritkoznak, igy sokszor saját maguk tapossák el a tojásaikat, amikor újraépitenek egy fészket, és az üres halmocskákat is vigan őrzik tovább...
A bemutató elég látványos volt; lehetett pici gátorokat tapizni, és meglóbáltak előttünk egy kis krokit is, csak hogy látszódjon a különbség (utóbbit nem lehetett fogdosni, mert a maga harminc centijével minden erőből azon volt, hogy darabokra tépje a gondozót, ami jól demonstrálta a fajok közti különbséget. Mellesleg a nilusi krokik emberek százait eszik meg évente, halálos kimenetelű gátortámadás viszont egy se volt még a történelemben - ez nekem új volt, biza - annak ellenére, hogy a kis bestiák akár öt-hat méteresre is nőnek, és ha nem puskával megy rájuk az ember, gyakorlatilag elpusztithatatlanok). Találkoztunk még ezen kivül kajmánnal is, aki szintén nem tartozott a türelmes hüllők közé, és egy utálkozó pofájú mocsári teknőssel. Miután meghallgattuk a fickó beszámolóját mocsári kalandjairól (ami jópofa is volt meg érdekes is - egy boton kivül semmi más fegyverrel felszerelkezve napi negyven olyan fészekben vájkál könyékig, amik dühös gátormamákon kivül tűzhangyákat, mérgeskigyókat, maró pókokat és egyéb kedves dolgokat tartalmaznak, szóval hogy a fickó nem normális, az tuti...XD) mindenki kapott egy marék pehelycukrot, és átsétáltunk a gátoristállóba etetni (azért pehelycukorral, mert nem koszolja össze a vizet, nem morzsolódik, és a gátorokra nézve semmilyen hatása nincs, viszont hidegvérű barátaink minden fehér dologra lelkesen rámozdulnak). Különböző tartályokban különböző méretű gátorok lubickoltak olyan bűzben, mint a három hete takaritatlan teknőstartály (másoknak is volt ilyen élménye rajtam kivül?). Amikor mindenki elszórta a cukrait, a gondozó bemászott az egyik tartályba (emlékeztek, gátor nem támad emberre, jóllakott gátor meg még annyira sem), és elővett egy doboz élő fehér egeret, hogy demonstrálja a vadászösztönt is... (gátort visszaengedni a szabadba gyerekjáték, mert idomithatatlanok - nem kell tanitani őket se vadászatra, se túlélésre, és ha visszamásznak is a csónakba, az csak azért van, hogy megharapják a gondozót búcsúzóul...). Az egér egész hosszan úszott a medencében, mielőtt az egyik bébi elkapta, sajnos a rossz végénél, igy kisebb "megfogtam, de nem ereszt" tipusú csata alakult ki, melynek során úgy tűnt, az egér fog győzni a gátor szemei ellen, de egy oldalról érkező tesó megoldotta a dilemmát, és lenyelte a vacsit egészben, a nézők nagy hurrogása közepette. Személy szerint nem támogattam a dolgot, az egér elég rémültnek tűnt, viszont a gátorok iránt egyenértékű szimpátiával viseltettem, tulképp nem az ő hibájuk, hogy esznek. A gyerekek a gondozó segitségével nagy lelkesen beragasztották egy kisebb gátor pofiját, aki aztán velünk tartott még több taperászás és fotózkodás erejéig, amit meglehetősen békésen tűrt, és sztoikus nyugalommal pisilt le mindenkit, aki túl sokáig tartogatta. A gondozó vigan lóbálta fel és alá, viszont látszott rajta, hogy érti a dolgát, és jó sok anatómiai érdekességet tanultunk, mint pl. hogy hogyan nyilik a gátorok füle, orra és egyéb testrészei, és hogy mekkorát tud ütni a farkával (nagyot...).
Na, ez volt a mai túra; most készülünk bemenni a városba egy kis könnyed esti sétára... (kétórás kisértettúra a francia negyedben. Brrr.)


(Barátunk a gátor. Az volt a sanda gyanúm hogy állatira utált minket... nem hibáztatom érte)


(Balra kroki, jobbra gátor, ritka mozdulatlan pillanatban. Háttérben a képen alul a rekorder gátor látható)


(Előtérben valódi gátorfészek, háttérben mocsári hajó és kitömött gátor)

(Haggyábéké'...)