A Galamb és a Tarkabarka Hölgy

Egész nyáron át minden egyes héten egy mesemondó lakik a Nemzetközi Mesemondó Központban (barátainak és a lustáknak csak ISC, szokjátok meg én mindkettő vagyok ;) - azért fizetik, hogy minden nap egy órát meséljen, valamint tartson egy-két "esti koncertet" vagy gyerekelőadást.
Ezen a héten a TIR (nem, nem Tündér Ilona Rohamosztag, Teller in Residence) nem más, mint Dovie Thomason, vagyis a Galamb, lakota-kájova apacs indián mesemondó asszony (némi skót vándor mesemondó beütéssel apai ágról). Lenyűgöző nőszemély. Minden nap beültem az előadására, és sohasem mesélte kétszer ugyanazt; minden története varázslatos és csodálatos (és kilóg a belem, mert szigorúan ellenzi, hogy más kultúrákból származó történeteket meséljen valaki - olyan vagyok, mint a gyerek, aki a cukorkásbolt üvegére tapasztja az orrát, brühühü...) (de azért jól megjegyeztem őket ;). Ma összeültünk két órára ebédelni; az lett volna a feladatom, hogy meginterjúvoljam a "modern mesemondás szerepe nemzetközi közösségek kialakitásában" cimű.. izé... kutatási projectemhez...
Hát, beszélni beszéltünk, az biztos.
Odáig jutottunk el, hogy ki milyen országokban járt már, és hová szeretne még eljutni; ezután egy húszperces lelkendezés következett arról, mennyire királyak már az ír legendák, és hogy mindketten Bran nevű írfarkasra vágyunk (ezzel a jó hangulat meg is lett alapozva). Beszélgettünk az égvilágon mindenről, indiánokról, magyarokról, amerikaiakról, rómaiakról (eskü, nem én hoztam fel a témát), nagymamákról és nagypapákról, mesékről és mesemondókról, könyvekről, tricksterekről, nevekről, régészetről (megintcsak, nem én kezdtem, becsszó!), világutazásról... tényleg, az égvilágon mindenről. Dovie jó fej, kedves, nagyon bölcs, teljesen rendetlen, nő és mesemondó és trickster, ahogy annak lenni kell. Az a filozófiája, hogy amiben nincs nevetés, az nem lehet igazán szent...
Az egyik témánk, ami nagyon megfogott, a NASA mesemondó programja volt, amiben Dovie is részt vett - ezt meg kell osztanom veletek. (Igy utaznak a történetek mesélőtől mesélőig...)
A kormány alábbhagyott a Mars-program támogatásával, mert az emberek egyszerűen elveszitették az érdkelődésüket a dolog iránt. Minek, miért, hogyan? A NASA erre gondolt egy merészet, és felbérelt egy rakat mesemondót, hogy találjanak értelmet az egészben, és kedveltessék meg az emberekkel is a gondolatot; öntsék formába, keltsék életre, dolgozzanak vele. A meghivottak között volt egy külön csoport, öt vagy hat indián mesemondó, akiknek megmutattak mindenféle képeket és felvételeket, és megkérdezték őket, hogyan kéne hozzáállni a dologhoz, hogy ne kövessük el azokat a hibákat újra, amiket itt a földön már sikerült... első válasz: "Fejezzétek be végre a névadást." (nevet adni valaminek, amiről igazából azt sem tudod, milyen vagy micsoda, szerintük borasztóan lekezelő. Ők csak tudják.)
Egy másik dolog, ami padlóra küldött, a trickster-kérdés volt. Dovie mesélt nekünk néhány Iktomi-történetet (Iktomi az indiánok pók-trickstere); az ő Iktomija, nem úgy, mint amiket eddig hallottam, jóképű és vonzó, viszont sötét mint az éjszaka (mert eladta az eszét a jó kinézetért, hehe). A mesék végeztével elmondta azt is, hogy nemrég dolgozott együtt Greygrass-szal (St. Louis, olvassatok vissza), aki szintén lakota, és kölcsönösen felfedezték, hogy nem ugyanarról az Iktomiról beszélnek (én is emlékeztem rá, Greygrass Iktomija ronda, viszont karizmatikus és okos). Ez pedig nem másért van, mint azért, mert a férfiaknak és a nőknek két külön változatot mesélnek... (hogy mi benne a logika, mindenkinek a saját képzeletére bizom. Ime egy kis rávezetés, Dovie igy mutatta be Iktomit: "Iktomi hihetetlenül vonzó. És szép. És jóképű. És tudja is magáról. És szereti, ha mások is tudják. És ha nem tudják, felhivja rá a figyelmüket... ismeritek a fajtáját, mi?")
Két óra határozottan kevés volt ahhoz, hogy mindent kitárgyaljunk - mégis úgy érzem, étbeszéltük a fél világot, és még mindig zsonganak a gondolatok a fejemben, nem győzöm lejegyzetelni őket...
Ha valaki azt mondta volna nekem, 22 éves koromban egy mesebeli tennessee-i kisvárosban fogok ülni, és ír legendákról meg csillagászatról meg az otthonomról beszélgetek egy indián mesemondó asszonnyal egy sonkás szendvics felett...
Hát, igen. Az ilyen szines, csillogó, varázslatos, időn és téren és kultúrán átivalő pillanatokért érdemes élni.