New Orleans Arc 6 - Éjjeli vámpírvadászat

Egy new orleans-i látogatás nem teljes kísértetek és vámpírok bevonása nélkül - a témával foglalkozó szakik szerint (Szellemirtók és társaik, khm) ez Amerika "legkísértettebb" városa. Nos, tekintve Angela történeteit, valahogy nem is csodálom. Ennek örömére tegnap este elhatároztuk, hogy csatlakozunk az éjjeli kísértettúrához, ami a francia negyed ódon utcáin vezeti körbe a csoportot egyik történet helyszínétől a másikig... A túrát persze sikeresen lekéstük, de nem csüggedtünk, mert fél óra múlva indult a következő: a péntek esti vámpírtúra.
A St. Louis katedrális lépcsőin gyülekezett kicsiny csoportunk, ahogy a nap lassan lebukott a hátunk mögött, és a francia negyedbe kúszó árnyakat csak az utcán üldögélő jósok kristálygömbjeinek fénye törte meg (átok sokan vannak arrafelé). Mintegy ötven ember gyűlt össze, és a csoport két részre oszlott, mert két túravezető állt rendelkezésre: az első egy klasszikus vámpír kiállású fazon, magas, állati jóképű, hosszú vörös hajjal, háromtestőrös szakállal, és olyan szerelésben, mint akit egyenesen az Interjú a vámpírral-ból szalajtottak (tudjátok, fodros ing, kigombolt mellény, ilyenek). Körülbelül annyira volt szimpatikus is, ahogy hanyag eleganciával támasztotta a vaskorlátot és fürdőzött a nőnemű turisták rajongásában, de eye candy volt, az biztos. A másik vezető a város ünnepelt (és, ha engem kérdeztek, önjelölt) okkult szakértője volt, az ünnepelt (és önjelölt) okkult szakértők minden fő jellemvonásával: alacsony, kövér középkorú nő hosszú, feketére festett hajjal, erős pink rúzzsal és mindentudó vigyorral - az a fajta hiszékeny préda, akivel egy unatkozó Ravnos még szívesen eljátszogat, de egy Ventrue bottal sem piszkálná meg.
(Előre elnézést kérek minden nem-szerepjátékos olvasótól, de a leírás hátralévő része ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel lesz megtűzdelve, akinek nem tetszik, ne olvassa. Szakmai ártalom.)
Útnak indultunk hát a katedrális mögötti sikátorban; Angela beszédbe elegyedett a hölggyel, és elújságolta neki, hogy Magyarországról jöttem (mindig ezt csinálja). Ennek örömére az első megállónál, amikor a vámpírok általános történetét ismertette, a hölgyemény azzal a lendülettel rám is bökött a húsos ujjacskájával, és sokat sejtetően megjegyezte, hogy Kelet-Európában a vámpírság egyik jele a vörös haj.
Na itt döntöttem el, hogy nem szimpi a nő. Elég hamar le lehetett venni, hogy nem csak szívvel-lélekkel hisz a vámpírok létezésében, de rajong is értük. Kelet-Európában ez annak a jele, hogy nincs ki a négy kerék. Ugyanakkor azt is eldöntöttem, hogy ez egy roppant szórakoztató túra lesz.
Szerényen vigyorogtam, és nem árultam el neki, hogy a hajam festve van, és hogy nem koszos vamp vagyok, hanem homid Fianna Gaillard per Philodox (bocsi, ilyenkor kibújik az ösztön az emberből...XD ). Hagytam, hadd csacsogjon mindenfélét "hosszú évek néprajzi kutatásairól", melynek során természetesen csak Románia került szóba, a cigányok, Drakula, és a vérben fürdőző Báthori Erzsi (a másik oldalt, tudniillik a történelmi tényeket, sajnos elfelejtette megemliteni). Néha-néha kenetteljes pillantást vetett rám, azzal a cukormázas, kimondatlan üzenettel, hogy "ha kijavítasz, berántalak egy sikátorba és elvágom a torkod". Amitől aztán még jobban vigyorogtam, és nem szóltam semmit.
És elkezdődött a kétórás séta a francia negyedben. Nagyon mókás volt, főleg, mert kaptam némi kóstolót a zajló new orleans-i éjszakai életből: zene, pia, utcai táncosok, mindenféle jelmezes emberek (az egyik állólámpa fénykörében egy leprikónnak öltöztetett kisfiú kuporgott, és aranyszínű gyöngyöket árult). Olyan volt, mintha itt rekedt volna a mardi gras egy darabja...
A túra folyamán végiglátogattuk az Interjú a vámpírral legtöbb forgatási helyszínét (most aztán meg kell néznem a filmet még egyszer, hogy visithassak), és Brad Pitt meg Angelina Jolie itteni házikóját ráadásképp ("So you are Brad Pitt. That don't impress me much..."). Közbe-közbeszúrva "valódi vámpírjárások" tetthelyeit is láttuk, ami egy fokkal már izgibb volt, bár részemről inkább bűnügyi nyilvántartásnak neveztem volna (a hölgyemény erősen próbálkozott megijeszteni minket egész idő alatt, de Angela egy elnyomott ásitás kiséretében megjegyezte, hogy "érdekesnek érdekes, de egy mesemondót ennyivel nem ijeszt meg..." Elhiszem neki, a tegnapelőtti lélekrablós sztori után... egyébként meg nem volt jó mesemondó sem a hölgy, pedig néhány történetet egész baróra ki lehetett volna pofozni. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy ha már a magyar vöröskéknél tartunk, Helga egy mosolya kiirtaná idelenn az összes vérszívót...XD ). Volt pl. egy ház, ahol 1937-ben két testvér öt embert tartott fogva, és mindennap ittak a vérükből; az egyik tízéves kislánynak sikerült megszöknie, és így elkapták őket, villamosszékben kivégezték, és elsuvasztották a new orleans-i temetőbe (itt megtudtam némi érdekes infót a föld feletti kriptákról - ezen az éghajlaton kemenceként működnek, vagyis egy év egy nap alatt egy test teljesen elég bennük. A hölgy titokzatos mosollyal közölte, hogy amikor kinyitották a kriptát nem voltak benne maradványok...). A négy túlélő élete sajnos enyhén szólva kisiklott: a nő elmegyógyintézetbe került, a férfi vérivó sorozatgyilkos lett, aki harmincvalahány embert irtott ki a negyvenes évek során, a kisfiút pedig az apja ágyhoz kötözte és rágyújtotta a házat, mondván, "az a dolog nem volt többé a fiam". New Orleans...XD
Meglátogattuk az ún. vámpírnegyedet is, ahol a kilencvenes években a jófajta szerepjáték live-os vámpírok tobzódtak ezerszámra, és egy sorozat szórakozóhelyet tartottak fenn (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én igazi vamp lennék, élvezettel prédálnék ilyen gyenge utánzatokon...). Miután néhányan közülük elkövettek egy pár undorító gyilkosságot (egy számítástechnikus faszinak egy tompa tárggyal leütötték a fejét a nyakáról - "Őserő. Imádom." - és egyéb gusztustalan részletek), a szórakozóhelyek bezártak, és mostanában már nem olyan cool New Orleans-ban vámpírnak lenni...
Félúton beugrottunk az egyik megmaradt szórakozóhelyre némi hideg ital céljából (még éjjel is súlyos, fülledt meleg volt az utcákon) - azóta persze arculatot váltott... azután átkocogtunk egy zárdához, ami a város legrégebbi még álló épülete. Hölgyeményünk itt rögtönzött egy kisebb előadást a "pszichikai vámpírokról", akik az életenergiát szívják el, és a nagy lelkesedésben totál elfelejtette az "én csak a tényeket közlöm a következtetést mindenki vonja le" hozzáállását... summa summarum, amit mi mellkasra ülő boszorkánynak hívtunk régen, az szerinte egy másik ember aki az életerődet szlopálja. Védelmi technikákról szóló kézikönyv a boltban jutányos áron beszerezhető.
A zárdának viszont volt némi történelmi háttere is: amikor Franciaországból feleségeket küldtek az itteni telepeseknek az 1700-as években, a lányok nagy ládákkal érkeztek, amikben a királytól kapott hozományuk lapult. "Ládás hölgyeknek" hivták őket, és a zárdában nevelkedtek, amig feleségül nem vette őket valaki. Nos, a helyi folklór úgy tartja, a lányok vámpírokat csempésztek át az újvilágba mondott ládikókban, melyek még mindig ugyanazon épület padlásán vannak felhalmozva (az épület ma a városi püspöki levéltárnak ad otthont). Állitólag a tetőtéri ablak minden éjjel kinyilik, majd becsukódik; a nyolcvanas években egy paranormális kutatócsoport a szemközti kísértetházban dolgozott, és két hölgy ottmaradt éjszakára meglesni az ablakot. Reggel a zárda lépcsőin találták őket leszúrva a nyaki ütőéren át, de vér egy csepp sem sehol. Állítólag. Ez pl. hatásos sztori lett volna, ha a kukásautó nem rondít bele a drámai pillanatba...
Az ilyen elpotyogtatott történelmi morzsák ellenére a hölgyemény továbbra is elég idegesítően viselkedett (egy ponton közölte, hogy "Jöjjenek nyugodtan közelebb, nem harapok. Még." mire átfutott az agyamon, hogy "Lássuk, megpróbálod-e..." Egyébként nem izgattam magam rajta, a túra elég mókás meg élvezetes volt, és vigan sétáltam az ódon utcákon a "Least of my kind"-ot dúdolgatva)
Utolsó állomásunk egy állitólagos vámpír-alkimista háza volt, aki élt pár száz évet Európában, mielőtt a múlt század elején ide költözött, és okkult körökben még mindig nagy kultusza van (előttem meg felrémlett Elric papa jóságos pofija...); sajnos az egyik nőcske, akit egy bárban felszedett, az éjszaka közepén az utcára ugrott az erkélyéről azt visitva, hogy "megharapott, megharapott!" (most komolyan, mit várt?...), miközben két idegen hangosan üvöltve dörömbölt az ajtón (ezek az Ahrounok sose tudnak megülni a seggükön...), és mire a rendőrség rendet tett, a fickónak hűlt helye volt, csak néhány üveg borral kevert vért hagyott a konyhájában. A hölgy kéjes arckifejezéséből ítélve ez a fickó volt élete álma (saját bevallása szerint azért, mert alkimistaként tudott gyémántot teremteni - touka koukan, kisaranyom).
A túra végeztével megállapitottam, hogy tulképp nagyon élvezetes este volt, csak valszeg nem úgy ahogy azt husikám gondolta volna. Ügyesen kicseleztük a felénk lóbált "bestseller" könyveket, és elmentünk fagyizni egyet.
Az egész túra leghátborzongatóbb élménye a katedrális mögötti Krisztus-szobor nagyra nőtt árnyéka volt, azt viszont le is fotóztam, mert spooky...

(Ja, és igen, ebből is látszik, hogy New Orleans-ban senki nem normális... ezért szeretjük a helyet ;)