Tegnap volt a Középső Királyság éves táncrendezvénye, a Terpsichoré néven ismert összejövetel kifejezetten táncosok és zenészek részére. Egy óra kocsiút volt ide, így kifogásunk se volt rá, hogy ne jelenjünk meg; a bárónk meg konkrétan ránk parancsolt, hogy megyünk, legalábbis mi ketten, Sally meg én, mert az itteni csapatban mi vagyunk a tánctanárok. Reggel nyolckor pakolt be minket a kocsiba (én öt perccel korábban borultam ki az ágyból és kapkodtam össze a reneszánsz ruhámat), és már úton is voltunk.
A nap három fő részre oszlott: Reggel tíztől délután négyig táncórák, hattól hétig királyi udvartartás és ceremónia, héttől kifulladásig (legkésőbb éjjel tizenegyig) pedig királyi bál.
A táncórák öt külön teremben zajlottak párhuzamosan, tematika szerint leosztva: Egy terem a kezdőknek, egy terem az olasz táncoknak, egy terem a francia táncoknak, egy terem az angol kontratáncoknak, és egy terem a keleti táncoknak. Legtöbbször azt sem tudtam, hová kapjak a bőség zavarában. Egy nap leforgása alatt megtanultam az öt báróság öt kedvenc táncát (Petit Rose, Black Alman, Montarde, Grene Gynger, Rufty Tufty), két meglehetősen bonyolult olasz táncot (Contrapasso in Due, Bizzarria), két könnyebb olasz táncot (Amoroso, Rostiboli Gioioso), egy variációt Galliard-ra, és három komplikáltabb angol kontratáncot (Gimstock, Beggar Boy, Picking of Sticks). És azért csak ennyit, mert félúton beültem egy órát pihegni a keleti szobába, és meghallgattam egy előadást a perzsa henna történetéről.
A táncokhoz kicsi kézikönyv is járt; a királyság összes kedvenc tánca le van benne írva rövidített formában, hogy puskázni lehessen belőle a bál előtt. És ez még nem is a legjobb szerzeményem tegnapról, mert
KAPTUNK TÁNCRENDET!!!
Kicsi rózsaszín szalaggal. Bezony. Benne volt az esti bál összes tánca (szám szerint harminckettő), és ha valaki szeretett volna előre lefoglalni egyre, beírhatta a nevét. Egész nap gyűjtögettem a neveket, és úgy éreztem magam, mint amikor a tizenkét éves Csenike élete álma teljesül.
A rendezvényen jelen volt ifjú királyunk és királynőnk is, és bár mindenki mély bókokat vágott ki ahányszor felbukkantak, azért ropták ők is nagy lelkesedéssel akárcsak mindenki más. Az órák végeztével sor került az udvari ceremóniára is, melynek keretei között a királyi pár címereket adományozott, kézzel festett okleveleket osztott ki, laurel-t avatott (Laurel a művészetek merstereinek legmagasabb fokozata), és még egy lovaggá ütésre sor került. Amikor a herold bejelentette, hogy "Királyunk és királynénk elrendeli, hogy színük elé járuljon Ákos lovag" akkor azért pislogtam erősen; amikor néhány perccel később becammogott egy hatalmas, tetőtől talpig ősmagyarba öltözött fickó, akkor már nagyon jó kedvem volt. Jobban körülnézve a kápolnában (ahol a ceremónia zajlott) hatalmas meglepetésemre legalább öt ősmagyar ruhás egyént fedeztem fel. Ákost (akinek a nevét csak a király tudta helyesen kiejteni) annak rendje s módja szerint lovaggá ütötték, övvel, sarkantyúval, királyi pofonnal. Utána odamentem hozzá gratulálni és beszélgetni. Ákos lovag anyukája magyar, és gyakran haza is látogatnak. Kicsi a világ.
A ceremónia végeztével már mindenkinek égett a talpa alatt a parketta; kezdődött a királyi bál. Élőzenével, ahogyan kell; mindenki átvedlett a legcsinosabb báli ruhájába (nem mintha előtte egész nap nem öltözékben lettünk volna, csak volt, akinek volt szebb is, amit a nagy alkalomra tartogatott). Az első tánc a Pavane volt, és a királyi pár vezette a sort; hátranázve a vállam felett meg kellett állapítanom, hogy legalább száz ember van a táncparketten, és legalább még egyszer annyi várakozott a terem falai mentén.
A zenekar rázendített, és megkezdődött a bál.
Az elkövetkező három-négy óra folyamán harminckét táncot táncoltunk végig négy szettben, és talán a Gaillard kivételével egyszer sem volt ötven párnál kevesenn a parketten (a Galliard a legfárasztóbb ugrálós táncok egyike, de én imádom). Minden tánc végeztével a táncmester bejelentette a következőt, és adott egy-két percet hogy mindenki megtalálja a kártyán szereplő következő partnerét (vagy, ha üres volt a kártyája, keressen egy szabad táncost). Ilyenkor az ember lánya gyorsan belelapozott a kiskönyvbe, és lecsekkolta, hogy tudja-e a következő táncot végig. Ez persze semmit sem jelentett; nem egyszer fordult elő, hogy azt kellett mondanom az úriembernek, aki felkért, hogy ez a táncot én sajnos nem ismerem; erre kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy "Nem baj, egyszerű, majd mondom a lépéseket!" És mondták. Annyi tapasztalatom már van a táncban, hogy nem kellett elmagyarázniuk, melyik lépés mit jelent. Minden egyes táncpartnerben meg lehetett bízni.
A legjobb dolog az egész napban az volt, mennyire felhőtlen és kitörő lelkesedéssel tudták a résztvevők élvezni a táncot. Senki nem maradt felkéretlenül; egy tánc sem maradt táncosok nélkül. Mindenki mosolygott, szemezett és flörtölt tánc közben, és nem a lábait nézte. Bevallom, egy kicsit meglepett az egész: arra számítottam, hogy az egyszerűbb körtáncok majd nagyon népszerűek lesznek (azok is voltak; az összes Branle egyetlen táncnak számított a kártyán, mint kiderült, azért, mert ez volt a zenekar jutalomjátéka, ahol kedvük szerint szívathatták a táncosokat. Gyors egymásutánban váltogattak öt különböző körtánc között, és a körben állóknak a zene alapján kellett kitalálni, éppen mit kell csinálniuk. A táncmester például, aki valamiért a kettős kör közepén ragadt, a Lovas Branle alatt jobb híján a Gangam Style lovacskás koreográfiáját prezentálta, amitől a jobbomon táncoló király kis híján összerogyott). Nagyot tévedtem: Minden tánc egyenlő mértékben népszerű volt, a legegyszerűbb körtáncoktól a legbonyolultabb francia és itáliai koreográfiákig. Utóbbiakat nem csak a tapasztalt táncmesterek ropták, hanem gyakorlatilag mindenki; az volt a lényeg, hogy minden párban vagy formációban legyen legalább egy ember, aki tudta, mit csinál, a többiek pedig tudják követni. Életemben először láttam száz embert egyszerre Bizzarriát táncolni. Meseszép látvány volt.
A táncrendem tanúsága szerint harminckettőből húsz táncot jártam el az este folyamán. Az utolsó szett elején bejelentették, hogy fél óránk van az utolsó nyolc táncra. Versenyt futva (táncolva) az órával, tizenegy óra egy perckor fejeztük be az utolsó táncot, és Hamupipőke-szerű tempóban hagytuk el az épületet, mielőtt ránk zárták volna. De a táncrenden végigértünk, és ez volt a fő.
így kell élni.
Nagggyon jóóóóó!!!!!!!!!
VálaszTörlés:)) tetszik. bár én a párcserét nem szeretem igazán, de azért van ebben a táncrend dologban valami romantikus. :)))
VálaszTörlésRigó voltam