Mesemondók ha összefognak

Ezen a hétvégén volt az éves Northlands mesemondó konferencia, ahol idén már a harmadik körömet futottam. Gondoltam, írok megint, és beszámolok a mesemondókról, előadásokról és workshopokról, amikben a három nap alatt részem volt... aztán letettem róla. Inkább arról az egy gondolatról szeretnék mesélni egy kicsit, ami az egész hétvége alatt a fejemben motoszkált:
Nincs mesemondás mesemondó összefogás nélkül.

Sok mesemondó fesztiválon és konferencián megfordultam már, és a mesemondók a világ minden sarkában lelkesek, kedvesek, és barátságosak; de Northlands még ezek között is kiemelkedően családias. Családias a szó sok értelmében (nem csak azért, mert gyakorlatilag kétszáz lökött nagynéniből és nagybácsiból áll, akik egész hétvégén az embert túráztatták, hogy eldöntsék, megérdemel-e engem). Családias, mert minden évben ott folytatjuk a beszélgetéseket, ahogy abbahagytuk őket egy évvel korábban. Családias, mert nem korlátozódik a konferenciára; az év többi háromszázhatvankét napján is gyakran beszélünk, találkozunk, levelezünk. Családias, mert a három nap tényleg egymásra figyeléssel telik; nem csak a koncerteken és a tantermekben, hanem reggeli, ebéd és vacsora közben, délutáni szieszta alatt, érkezéskor és elbúcsúzáskor is.
Karen, a szervezés királynője, tyúkanyóként szaladgál, hogy mindenkinek mindene meglegyen, a hotelszobától a színpadi üveg vízig. Egy perc nyugta sincs, még a csobáját is felajánlotta videófelvételek készítéséhez. Ben, az egyik fentebb említett önjelölt nagybácsi, nyakláncot hozott nekem; tavaly itt volt, amikor a steampunk előadást tartottuk, és amikor szembejött a boltban a fogaskerekes bizsu, megvette, aztán egy évig tartogatta. Kétszázan vagyunk, de nem ül le senki úgy senki más mellé, hogy ne kezdenének beszélgetni. Néha szavak nélkül is. Az egyikünk három hete vesztette el a férjét, három hónap rákkal vívott harc után (ő is mesemondó volt); akárki megy el mellette a folyosón, megöleli. Nem is mondunk semmit. Felmegy a színpadra, zseniális, könnyekig vicces sztorit mesél, nevet. Lejön. Megint megöleljük.
Papírcetlikkel vannak tele a zsebeim. "Tetszett a meséd, honnan van?" Leírja. "Izlandi népmesét keresek." Email címek, telefonszámok, névjegykártyák. "A jövő héten planetáriumba megyünk, csak két óra tőletek, jössz?" "Nagyon tetszett, amit a színpadon csináltál. Hogy is volt?" "Gyere, megtanítlak. Fagyit kérsz?"
Majdnem harmincan jöttek be a workshopomra, olyanok is, akiknek biztosan nem tudok újat mondani a mesekutatásról (avagy hogyan vadásszunk le teljesen ismeretlen és faramuci módon dokumentált meséket). Fel voltak villanyozva, majdnem két órát beszélgettünk. Még az ajtón sem tettem ki a lábam utána, már jött szembe valaki, "hallom jó volt az előadás, maradt handoutod?" Nem maradt. Email cím. Este átküldöm neki. Ki kér még? Kiteszem Fécbukra. Többen a szememre vetik, hogy nem találják a könyvem a könyvesboltban. Adok nekik könyvjelzőt helyette (mindenkinek jobb ha megrendelik onlány).
Fél órával korábban érkeztem az eposzmesélés workshopra. Az előadó is, úgyhogy beszélgettünk - Kínáról, Mongóliáról, Kalevaláról, perzsa eposzokról, Majomkirályról. Három óra elrepült. Történt közben valahol egy workshop is, azt hiszem. "Ha eljössz a kaliforniai eposz hétvégére, lakhatsz nálam."
Valami hiányzott egész hétvégén, és motoszkált bennem a válasz is, hogy mi az. A végére csak rájöttem: A verseny. A legkomolyabb versenyhelyzetünk az volt, ki nyeri meg a tombolán a felajánlott népmese-gyűjteményeket (én nyertem, tele van Törpeszarvassal, megérte az öt tombolajegyet). Senki sem rivalizált senkivel. Senki sem félt tőle, hogy a többeik elveszik a munkáját, vagy az ötletét, vagy a meséit (pedig ez helyi konferencia, mindenki a környékről van). Senki sem aggódott azon, hogy ki mesél jobban vagy rosszabbul. Dame Ragnell az egyik kedvenc történetem, és olyan verziót hallottam róla szombaton, hogy háromszor kértem utána bocsánatot az univerzumtól, meg Pamtől, hogy eddig nem így meséltem. "Miért, te hogyan?" Összekombináltuk.
Fogynak a mesemondók, kevés a fiatalabb generáció, aki van, az meg ritkán jön el konferenciázni (drága). Veszteséges lett a hétvége az alapítványnak, tizenkét éve először. Sebaj. Vasárnap estére összedobták a maradékot. Nehogy már szégyenben maradjunk. Legyen belőle ösztödíj jövőre is a csóró egyetemistáknak, hogy el tudjanak jönni. Itt egymást könyökli mindenki, hogy mentorálni akar, és nincs elég ifjú tanítvány. És minden mentor azt kéri, hogy cserébe te is tanítsd őket. Arra, amit te tudsz.
Évekbe kerül, persze, mire összejön egy ilyen mesemondó közösség, ami államokat és évtizedeket ível át. Megszokjuk egymást, összecsiszolódunk. De ha nem lett volna ez a közösség hat évvel ezelőtt, nem tartanék ott, ahol most tartok. Messze nem. Tiszteletbeli északi lettem.
Végül is logikus. Ha pont a mesemondók nem tudnának összefogni, ki hinné el nekünk a történeteinket barátságról, közösségről, és összetartozásról?