Hangyák megszőtték, Rák Úr kiszabta, az SCAsok pedig megvarrták

A fenti idézetből is azonnal látható, hogy a legközvetlenebb személyes tapasztalatom a szabás és varrás nemes művészetéről eddig a Kisvakond Nadrágja című örökérvényű remekműből származott. Gombot felvarrni remekül tudok, de ezen felül minden egyéb öltözékkel kapcsolatos tudomány messze elkerült az elmúlt huszonnyolc évben.
Végülis csak egy kontinensváltás és egy új királyság kellett hozzá, hogy rákényszerüljek az alkotásra.

Március végén lesz az év első íjászversenye a Középső Királyságban, és ha az égiek nagyon szeretnek bennünket, akár még a hó is elolvadhat addigra (ha nem, bajban leszek, mert az új vesszőim fehérrel vannak tollazva). Ennek örömére úgy döntöttem, az előző versennyel ellentétben ezt a kört már nem kívánom full olasz reneszánsz szoknyában végiglőni, és elhatároztam, hogy ideje beújítani egy íjász-öltözéket. Saját két kicsi kezemmel.
Az SCA-ban beszületbeli ügy, hogy mindenki maga készíti az öltözékét (vagy legalábbis annyit belőle, amennyit nem szégyell). Erre való tekintettel (meg arra, hogy nincs pénzem profi jelmezeket vásárolni) odasomfordáltam csapatunk kézműves tagjaihoz és megkértem őket, avassanak be a tudományukba.
Beavattak.
Úgy döntöttem, szarmata íjász óhajtok lenni. Egyrészt, mert milyen unalmas már ha az embernek az alteregója ugyanaz, mint a civil nemzetisége, másrészt pedig azért, mert már régóta nagy rajongója vagyok a szarmata divatnak. Előtúrtam jó sok cikket boldogult régész koromból a szarmata női viseletről és annak rekonstrukciójáról, és belevágtam a tervezésbe.
Először az öv készült el, csapatunk hivatalos szövőnőjének szigorú vezénylete alatt. Hét centi széles, másfél méter hosszú példányról van szó, amit kék, fekete és fehér hímzőfonálból szőttem  meg nem egészen két hét alatt. Ebből másfél hét a szövőszék felszálazása volt; kártyaszövéssel készült az öv, ami azt jelenti, hogy félbevágott játékkártyákon kellett darabonként négy szálat átfűzni megadott sorrendben. Hét centi szélességhez nyolcvanhat kártyát és szemem világának jó részét használtam fel. Kétszer vissza is kellett fejtenem, mert nem volt elég feszes a szálazás; Chris szavaival élve "a szövés maga a szálazásért járó jutalom." Amikor végre elkezdhettem szőni, már gyorsan ment a munka; két-három epizód True Detective alatt el is készült az öv, amit aztán mosni és vasalni kellett nagyon sokáig. Úgy döntöttem, kipróbálom hogy működik az övkarikás öv, ha már a régészeti publikációk annyit írnak róla, és sikerült is a helyi hobbiboltban szereznem 'tentikus méretű függönykarikát. Az öv eddig nagyon kényelmesen viselkedik, kezdek ráapplikálni csillogó dolgokat és üveggyöngyöket.
Másodjára a tunikának álltam neki. Ehhez mélykék pamutanyagot vettem, ami gyűrődik ugyan, ellenben nem műszál, és különben is, ahogyan egyik ruhaszakértőnk megjegyezte, "a gyűrődés autentikus." A színkombinációra nagyon egyszerű a magyarázat: Szarka akarok lenni. Színben legalábbis. A nyílvesszőim fekete-fehérek sötétkék nokkal, a ruha pedig sötétkék lesz, fehér nadrággal és fekete ujjassal. A színfoltot majd az az istentelen mennyiségű gyöngy szolgáltatja, amiket felvarrok a kész ruha szegélyeire. Ez egyben a legnagyobb érv is amellett, hogy szarmata akartam lenni. A gyöngyök miatt.
Amikor tettre készen felbukkantam a csütörtöki találkozóra, percek alatt kisebb tömeg gyűlt össze az asztal körül, és összehajolva firkáltak egy lapra, megpróválva kieszelni, hogyan működik az íjászruha a legjobban. Elvetettük az ötletet, hogy négy helyen legyen a tunika felhasítva és két oldalsó, valamint egy első és egy hátsó lapot képezzen a "szoknya" része, azzal az érveléssel, hogy folyton a lábaim közé keveredne a középső lapja, főleg, ha súlyosra ki lesz gyöngyözve. Helyette maradtunk annál a megoldásnál, hogy kétoldalt hasítjuk fel, meg elöl és hátul középen (nadrágot viselek alatta, de botránkozzék meg senki). A hasításra egyrészt azért van szükség, mert szarmata alteregóm nagy valószínűséggel sokat lovagol, másrészt meg azért, hogy én se essek pofára rohangálás közben.
Nagyon jó móka volt csapatostul tervezni és szabni; igazából ez tetszett a legjobban az egész élményben. Mindenki hozzászólt a folyamathoz, ha megakadtunk, valakinek biztosan támadt mentő ötlete. Közben persze mindenki dolgozott a saját alkotásán is, úgyhogy néha tűvel a szájban, vagy ujjat a hímzőfonálon tartva szóltak bele a munkába; de még így is azonnal ráért mindenki, ha segíteni kellett. A rajzolást és a vágást magam követtem el, és némi gyakorlatozás után megtanultam kézzel szegni is, aminek az lett az eredménye, hogy három óra alatt nem csak a tunika lett kiszabva, de a nyakát körbe is szegtem. A többihez már varrógépet használunk majd (lelkes vagyok, nem mazochista), úgyhogy a jövő héten folytatása következik. Az eredményről közlök majd fotókat is.