Back. To. Jonesborough!

Miközben önkéntesnek jelenkeztem a jonesborough-i fesztiválra, azt a felfedezést tettem, hogy a mostani hét bentlakó mesemondója a Központban nem más, mint Dolores Hydock! Aki még emlékszik rá, ő az egyik legkedvencebb kedvenc mesemondóm a világon (többek között ő a hölgy, aki a Silence-t meséli).
Nos, azonnal rohangálni is kezdtem, mint a mérgezett egér, hogy utat találjak magamnak valahogy a campustól Jonesborough-it. Nos, a tömegközlekedést megette a fene ezen a környéken (nem ritkás, vagy elégtelen, hanem egyszerűen nincs, nuku, nyista), Katie-t meg mégsem ugráltathatom szórakozásból; a dolog vége az lett hogy taxit hívtam, amitől a helyiek ugye sikítófrászt kapnak, mert milyen dolog már, meg drága is. (Egyébként, magyar viszonylatban, nem az. Sőt, olcsóbb. Annyit mentem, mintha Győrből vittek volna ki Győrújbarátra, és a felét fizettem érte).
Egy jópofa nagydarab taxis néni szedett fel a kolesznál, és kényelmes tempóban eldöcögtünk Jonesborough-ig. Közben beszélgettünk mindenféléről; a fesztiválról, Amerikáról, az egyetemről. Amikor feltűntek a kanyarban Jonesborough első épületei és a városháza tornya, kivetődtem a taxiból, kifizettem a fuvart, és már nyargaltam is keresztül a piactéren, átbújtam a kertek alatt a kis ösvényen ami még mindig tele van madáretetőkkel...
... és visszatértem Jonesborough-ba.

Két évet dolgoztam ezért, emberek. Az egyetem, a szakdolgozat, a gürizés a régészeti raktárban, az őrületes papírmunka, a Fulbright pályázat, az interjúk, az angoltanítás, a fellépések, a nyelvvizsgák, a felvételik, a Nadirim, a még több papírmunka, a vízumigénylés... minden azért volt, hogy most itt lehessek. És itt vagyok. Végigsétáltam a főutcán a lobogó zászlók alatt; minden úgy volt, ahogyan hagytam. Az esküvői bolt kirakata; a bolt ahol egész évben karácsony van; az ékszerész a színes üveg szélcsengőkkel; az Áfonyabog; és a Nemzetközi Mesemondó Központ. Komolyan mondom, gombóc volt a torkomban.
Becky fogadott az ajtóban; megismert, és mosolyogva üdvözölt. Miután elsimítottuk a kezdeti félreértést, tudniillik hogy mi a fészkes fenét keresek az Egyesült Államokban, tovább vonultam a pulthoz, ahol már várt a lefoglalt jegyem, és egy Michelle nevű nagyon kedves lány, aki most az én volt helyemen dolgozik. Már gyülekeztek az emberek a mesélésre; még mindig kábultan a ténytől, hogy megint itt vagyok, én is betámolyogtam a színházba, lerogytam egy székre, és bámultam az üres színpadot.
Az illat volt az, ami visszarepített három évvel ezelőttre. A Központnak vagy egy jellegzetes, fűszeres illata, ami az ajándékboltban árult potpourrikból származik, és bárhol megismerném a világon. A színpad üres volt, eltekintve néhány kinagyított, fekete-fehér fényképtől, amiken harmincas évek divatját viselő nők üldögéltek, és az elmaradhatatlan mesemondó széktől. A várakozó közönség, amely, hétköznap kora délután lévén, elsősorban nyugdíjasokból állt, halkan duruzsolt.
Kisvártatva megjelent Dolores is a nézőtéren; szórólapokat osztogatott a mai program leírásával, és mindenkire rámosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava. Dolorest nagyon szeretik az emberek; már fellépés előtt megnyeri magának a közönséget. Nem tudtam, meg fog-e még ismerni egyáltalán; a mesemondók rengetek emberrel találkoznak nap mint nap.
De a mesemondóknak jó a memóriája is; Dolores kiszúrt a sor túlsó végéből, és felsikoltott, amitől néhány nyugdíjasnak kis híján megállt a szíve. "Csenge!" Rám mutatott, és a közönséghez fordult, és mesemondós lelkesedéssel elkezdte magyarázni nekik, hogy az a lány Magyarországról érkezett, és képzeljék el, Fulbright ösztöndíjas, és mesemondó, és nagyon különleges! Én meg vörösödtem és csúsztam le a szék alá, és amikor végre fel mertem nézni, megkérdeztem tőle, hogy ezt meg honnan a szöszből tudja? Miközben átevickélt a nézőtéren, elárulta, hogy a Nagyfőnök mesélte neki, aki ezek szerint az egyetemen kívül és belül egyaránt büszkén terjeszti, hogy van egy Fulbright ösztöndíjasa. Dolores megölelt és mindketten nagyon nagyon örvendeztünk egymásnak; mondta, hogy gondolt rám, mert közeleg a Fesztivál, és mindkét kedvenc mesémet fogja mesélni, én meg mondtam, hogy be van karikázva az idő és a helyszín, és ott leszek, ha addig élek is.
Miután így kiörvendeztük magunkat, ideje volt, hogy elkezdődjön a mesemondás. A mai műsor nem a középkorról szólt, de nem is a modern időkről; egy nagyon érdekes project eredményeképp született. Dolores majdnem két éven keresztül látogatott egy kilencvenhat éves hölgyet a városban, ahol lakik; a néni 1913-ban született, és végigélt mindent, amit végig lehet élni a 20. században. Egyetemre járt, divatdiktátor lett, a férje két háborúban harcolt, dolgozott egy csomó hírességgel... nem volt híres vagy kiemelkedő a szó mai értelmében, de mint minden élet, ha jól megnézi az ember, az övé is kicsi, izgalmas, tréfás vagy kedves történetek sorozata volt, amiket Dolores mesteri tökéllyel fűzött össze egy egy órás előadásba. Néha a hölgyet utánozta, ahogy valódi déli dámaként egyenes derékkal ül a karosszékében, és olyankor a hangja és a kiejtése is egészen más volt; máskor felállt, és a saját kedves hangján mesélt nekünk arról, hogyan is gyűjtötte a történeteket, és milyen is volt a hölgy, amikor épp nem forgott a diktafon. Elbűvölő előadás volt, egyszerre vicces és kedves és néha szomorkás is; az egészben az volt a legszebb, hogy nem egy híresség életéről volt szó, hanem a mesemondó egyszerűen tisztelgett valaki másnak az élete előtt. A hölgy már nem él, tavaly meghalt, de még megérte, hogy megnézhette ezt az előadást a színházban; azt hiszem, nincs annál jobb tudat, mint ha valaki tudja, hogy életének minden apró kis története tovább fog élni a mesemondók előadásain és a közönség csodálatán keresztül...
Amikor vége lett az előadásnak, az ajtóban találkoztam Jimmy Neil-lel; ő is nagyon megölelgetett, és örült, hogy újra itt vagyok. Beszélgettünk egy jót, aztán elköszöntem a csapattól, és sétálni indultam Jonesborough utcáin. Elsősorban kaja után akartam nézni; mivel a szokásos ebédlő nem volt nyitva, betértem inkább az Áfonyabogba.
Machbet három kedves idős hölgye ott ült, ahol három évvel ezelőtt hagytam őket; a pult mögött egy fiatalabb, ám nem kevésbé testes lány állt, mosolygós és beszélgetős, aki azonnal asztalhoz is ültetett. Nagy pohár limonádét kaptam, és három emeletes sonkás-szalonnás luxus szendvicset, és miközben majszoltam, fél füllel a nénik és az egyetlen vendég úriember beszélgetését hallgattam, félig pedig a háttérben szóló kontratánc-zenét, és bámultam a helyet, meg az utcát az ablakon keresztül, és tökéletesen boldognak éreztem magam.
Amikor elköszöntem a Thistle kedves kis csapatától is, ideje volt taxit hívni, hogy visszatérjek a valóságba. Amíg vártam a taxira, kószáltam még egy kicsit a városban; találtam egy mellékutcát, ahol borostyánnal és vadvirággal benőtt kis faház állt, cégére Tükörkészítőt hirdetett; néztem az embereket, meg az autókat. A taxissal hazafelé menet megegyeztünk, hogy Jonesborough nagyon klassz hely.
Most meg itthon heverek és blogolok; még egy hétvége, és kezdődik a suli.