Buying stuff

Katie visszatért, és elindultunk vadászni-gyűjtögetni. Az első kör a telefonkártya volt, ami miatt a fél világot bejártuk (itt az ember tényleg meghal, ha nincs kocsija, a város fele akkora mint Győr de kb. háromszor akkora területen fekszik, és tömegközlekedés mint olyan nem létezik a számukra...). Közben jókat beszélgettünk; kiderült például, hogy feloszlatták az ETSU amerikaifoci-csapatát, mert nem érte meg a pénzt, és helyette indítottak rendes focit. (Igen igen, lehet felhördülni, úgy van) Beszélgettünk autókról és a vezetésről is, és jót kuncogtam rajta, hogy az amcsik hogyan állnak hozzá a sebváltós autókhoz; nem csak hogy legtöbbjük (főleg a nők) egyáltalán nem tudnak olyat vezetni, ráadásul a férfiak nem is engedik nekik, hogy az ő kocsijukon gyakoroljanak. "Pasi dolog". Muhaha.
A telefonkártya többé-kevésbé sikeres beszerzése után a következő állomás a rettegett Walmart volt, ami aztán el is nyelt minket vagy két órára. Ez idő leforgása alatt szégyentelen összegért beszereztem mindent, amire feltétlenül szükségem volt, WC kefétől ágyneműig, vasalótól kabátakasztóig. Okosan csinálták, mert az egyetemi beköltözők részére külön szekciót alakítottak ki, ami azonnal kiváltotta az "ez is kell, meg az sem árt" reakciót az emberből.
Két órával és negyvenezer forinttal később (melynek jó része egész éves befektetés volt, mielőtt valaki szívinfarktust kapna) átkocogtunk a Krogerbe élelmiszert zsákmányolni. Ez jóval kevesebből kijött, mint az előző, pedig itt még szemeteszsákot és vízszűrőt is vadásztam a kaján felül. Mire kijöttünk, már hajnali egyet mutatott a biológiai óra, vagyis épp elég volt a mai napra az izgalmakból.
Mivel a jetlag érdekében muszáj valahogy ébren tartanom magam, kipucoltam a lakás nagy részét, és elkezdtem elpakolni a cuccokat. Most, hogy tiszta és kezd belakott formája lenni, már nem is néz ki olyan rosszul.
Ennyit mára.