Barátkozások

Jessica a vámpír előrelátásával kihagytam a déli napfürdőzést, és próbáltam átállni az itteni időre; már épp sikerült belelovalnom magam a nagy magányos kultúrsokkba, amikor is félbe kellett szakítanom a tevékenységet, mert jelenésem volt a nagyfőnöknél.

Leslattyogtam a campus túloldalára, és kis keresgélés után felfedeztem magamnak az Educashun épületet, amiben a Storytelling tanszék is helyet foglal. Sobol tanszékvezető úr épp az irodáját rendezte, és mesemondó könyvek garmadáját stócolta egyik asztalról a másikra miközben azt motyogta, 'hát ez meg mi a szösz? valami szakdoga a kilencvenes évekből... azt most hova tegyem?...' Nagyon felderült, amikor meglátott, meg is ölelgetett. A dologhoz tudni kell, hogy nélküle nem lennék itt, ő írta az ajánlást az ösztöndíjhoz, ő hagyta jóvá a jelentkezésem, ő vett fel a programba, ő intézte a kiegészítő ösztöndíjat, és ő a témavezetőm is. Rögtön le is ültünk az irodájában egy csevelyre; kérdezgetett mindenfélét a terveimről, megbeszéltük, milyen órákat kell felvennem, és hogy hogy érdemes megszervezni az évet a továbbiak tükrében. Kérdezett sokat a magyar mesemondásról meg általában arról, mi az, ami ezen belül érdekel (mivel, ha szorgosan be akarom fejezni ezt a diplomát, szakdogát is kell hozzá írnom, ami az ő szavaival élve területjelölés: Ha kutya vagy, körbepisiled, ha ember vagy, szakdogát írsz róla. Ennyi.)
Közben befutott Delanna is, a másik tanszékvezető, kedves, fehér hajú nő, és nagy kifulladva mesélte a napi kalandot, mely szerint a kocsija tetején felejtette a mobilját. Ő is a keblére ölelt és üdvözölt, és közösen el is kezdték szervezni, mikor lesz a mesemondó diákoknak piknik a jövő héten.

Másfél órával később csak azért szaladtam el tőlük, mert jelenésem volt a campus legbizarrabb épületében (kívülről valami barna betonból készült szoci térforma, aminek nincs frontja vagy kiemelt bejárata, belülről pedig egy labirintus, legalább ötször voltam már ott és nem emlékszem mikor hol jutottam be, szerintem folyamatosan változik mint a ház a Végtelen Történetben). Tájékoztatás volt mesterképzéses diákoknak a színházteremben. Kaptunk csinos kis csomagot naptárra, kulcstartóval stb., majd besorjáztunk és helyet foglaltunk a nézőtéren. Még nem ismerek senkit a campuson Katie-n kívül, szóval lecsücsültem valahová egy sorba, és vártam, hogy mi lesz.
Barátkozás, az lett.

Közvetlenül a hátam mögött zajos kis társaság foglalt helyet, két lány, két fiú; egy darabig csak a nagy kacarászást hallottam, azután olyan mondatfoszlányokra is figyelmes lettem, mint például az egyik srác kitörése: ".... persze, mert te úgy eszel, mint egy nyúl, és meg úgy, mint ami a nyulat eszi!" Többször felkuncogtam rajtuk, amit észrevettek; végül az egyik lány legyezgetni kezdett, hogy "egyébként normálisak vagyunk!", mire fogtam magam, és átültem melléjük. Vidáman üdvözöltek. Elise egy vékony, szőke hajú, kockás inges biológus, a másik lány egy nagy darab vörös, fura matematikai képletekkel kitetovált terapeuta Csillagok Háborúja pólóban; a két srác között volt a szintén nagy darab és csillogó szemű Ryan, aki a beszólásokat lökte, és a másik srác, aki valami isten háta mögötti hegyi faluból jött, és épp az ottani furcsaságokkal traktálta a többieket. Jókat kacarásztunk; azonnal befogadtak.
Az eligazításban nem volt különösebben semmi izgi. Nagyrészt szabályokat és internetes oldalakat soroltak fel, amik nagyon hasznosak, de két óra alatt az ember eljut arra a pontra, hogy már nem képes többet befogadni belőlük. Megtudtam egy-két érdekes dolgot azért, mint pl. hogy ma délután földrengés volt (senki se érezte, pedig itt volt Virginiában, és állítólag még Kanadában is fogták), és ennek kapcsán az is kiderült, hogy a könyvtár a legbiztonságosabb épület a campuson. Ezt jó tudni.
Az előadások nagy része azoknak a diákoknak szólt, akik a graduate munkájuk keretei között órákat fognak tartani. Érdekes volt hallgatni. Egyrészt rengeteg energiát fordítottak arra, hogy hogyan kell profiként viselkedni; hogy bánj a szívességet kérő hallgatókkal, hogy pattintsd le a flörtölő diákot vagy tanárt, hogy kerüld el a zaklatásra vagy visszaélésre vonatkozó vádakat, és hogy bánj türelmesen a helikopter-szülőkkel (Elise magyarázta nekem suttogva, helikopter-szülő az, aki folyton a gyereke felett köröz). Általánosságban véve az a szabály az, hogy baráti társaságban azt csinálsz, amit akarsz, de amikor dolgozol, akkor nincs amatőrködés. "És ne feküdj le a diákjaiddal" tette hozzá Elise suttogva. Igen fontos szabály.
A másik, amiről rengeteget beszéltek, a " tisztességes kutatás" volt. Sohasem értettem igazán, miért van ennyi etika óra hirdetve az egyetemen, de kezdem kapizsgálni. Azt magyarázták, hogyan kell színvonalas kutatómunkát végezni; mindig hivatkozz pontosan, ne lopd el mások eredményeit, ne legyen előítéleteid, ne költs feleslegesen pénzt és időt (!!), tartsd be az öt csillió szabályt ami erre vonatkozik (külön tekintettel az állat- és emberkísérletekre, kórházi kutatásokra, és a radioaktív anyagokkal való bánásra. Ryan és Elise rögtön meg is terveztek egy radioaktív pókokkal foglalkozó kísérletet emberi alanyokon...) (Elise-nek tényleg a pókok a szakterülete, egyébként, mert mi más lenne.)
Amikor végül is mindennek vége lett, jött az orientáció legjobb része: az ingyen kaja. A színházterem előtt már terített svédasztal várt minket rengeteg gyümölccsel, sütivel, kis húsos tekercsekkel, és édes teával. Eddigre a többiek már lekoptak, csak Elise és én maradtunk; jobb híján a lépcsőkorlátnál állva fogyasztottuk el a vacsorát, miközben jót dumáltunk királyokról és káposztákról. Mivel innentől már nem volt semmi dolgunk, én elkísértem őt új diákigazolványt csináltatni, amiért cserébe úgy döntött, bepótolja nekem a kihagyott campus-túrát.
És lőn.

Elise túrája minden jel szerint sokkal klasszabb volt, mint a hivatalos. Megmutatta az összes jó tanulóhelyet a parkban; megkergettünk néhány kövér szürke mókust; elmondta, a könyvtár melyik emeletén lehet a legjobban bújócskázni, és melyik ablakra feltapadva a legjobb a kilátás; megmutatta, melyik fák mászhatóak, és melyik alá ne álljak, amikor virágzik. Az egyikre, demonstrációként, fel is mászott azonnal, és mentem volna utána, ha nem miniszoknyában vagyok. Így csak lentről szurkoltam. Megtaláltuk Narniát, ami egy pad a bokrok sűrűjében, ahová cigizni meg csókolózni járnak az emberek; megtekintettük, melyik épületekben lakik kísértet, és melyikben a katonanövendékek. Megkerestük a campus legvisszhangosabb átjáróját. Elmondta, melyik épületekbe lehet belógni éjszaka, és melyikekbe érdemes. Még egy planetáriumot is találtunk.
A túra végeztével, mivel már esteledett, búcsút vettünk egymástól; ő elslattyogott az egyik irányba (nem csak az egyetlen amerikai egyetemet sikerült kifognom, ahol nincs foci, hanem az egyetlen amerikai csajt is, aki nem tud vezetni), és meg a másikba, vigyorogva mint a tejbetök.

Ez egy jó nap volt :)