Tovább orientálódunk

Tegnap nem sok mindent csináltam. Reggeli pánikszerű ügyintézés (Reggel hatkor arra ébredni, hogy letiltották a kártyád: megfizethetetlen. Minden másra ott a... hoppá.) után, mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, befejeztem a lakás kipucolását, fertőtlenítővel fellocsoltam majd használaton kívül helyeztem a gyanús szagú szekrényt, berendezkedtem, és megpróbáltam kiheverni a jetlaget. Aludtam délután hattól tizenegyig, amikor is légvédelmi szirénák szólaltak meg az egész épületben, és vakító fény árasztotta el a szobát; kicsit már vártam volna, hogy megszólaljon egy dübörgő hang, hogy "Én vagyok a Metatron!", de csak a tűzriadó volt. Gyakorlat. Néhány perc elteltével a szívverésem is újraindult, és visszaaludtam, újabb hat órára.

Reggel orientáció a frissen érkezett nemzetközi diákoknak. Elslattyogtam az épületbe, amit most már csak Amőbának hívok; minden oldalról máshogy néz ki, sohasem találod meg a keresett oldalt, minden oldalra és minden emeletre másféle és más formájú bejáratai vannak, belülről pedig navigálhatatlan. Miután jó húsz percet bolyongtam benne, eligazítást kértem egy dolgozótól; kiderült, hogy nem én voltam az első, mert épp egy fickónak magyarázott valamit egy térképpel. Az orientáció ugyanis kivételesen nem az Amőbában volt, hanem a campus túlsó végén. A fickó, és fogadott lánya, egy vietnami kiscsaj, aki időközben megjelent a könyökömnél, nagyon kedvesen felajánlották, hogy elvisznek kocsival, így sokkal rövidebb ideig tartott az út.
Az orientációt a tornacsarnokban tartották, így legalább volt alkalmam azt az épületet is felfedezni. Hatalmas úszómedence, kosárlabdapálya, gigantikus edzőterem. Az ajtóban már vártak minket a nemzetközi diákokért felelős más nemzetközi diákok; kaptunk matricát a nevünkkel, meg tombola-jegyeket, meg sok színes papírt (az amcsiknak a színes papír a mániája, és már rájöttem). Az előadóterembe lépve ázsiai diákok tömött sorfala fogadott, ami kicsit elbátortalanított; nagyjából kétszáz emberből körülbelül kétharmad volt ázsiai, ezen belül is a kínaiak látszottak vezetni. Végül is a sarokban kötöttem ki egy másik vörös hajú csaj mellett, akiről kiderült, hogy szerb, grafikus, és két másik frissen érkezett szerb diákot kalauzol éppen. Nagyon mosolygósak voltak és jó fejek.
Az orientáció maga sok meglepetést nem tartogatott a számunkra; az elején volt egy rövid játék, ahol kérdéseket kaptunk, és ha igaz volt rád a kérdés, akkor új ülőhelyet kellett keresned. Sok kérdés a kontinensekre vonatkozott, ahonnan jöttünk; ez alapján állapítottam meg, hogy volt 6 afrikai, kb. egy tucat európai, 0 ausztrál, 3 amerikai, és kismillió ázsiai diák.
Volt tombola is; egyes székek alatt nyerő számokat rejtettek el, és amikor véget ért a kevergés, sikerült épp egy olyan székre letottyannom. Nyertem egy remek ETSU iskolatáskát (a hipotermiás kalóz kabalánkkal), egy ETSU bögrét, és egy ETSU kulcstartót. Könnyű engem elszórakoztatni.
A továbbiak már nem voltak ennyire érdekesek; bla bla bla vízum, bla bla bla biztosítás, bla bla bla kultúrsokk, bla bla bla bankok és adó, bla bla bla INGYEN KAJA. Egy remek kis ebéd után (sűrű fűszeres rizses-zöldséges... hmm nevezzük levesnek, szendvicsek, süti) meg is lógtam a hátralévő két előadásról (tanulási nehézségek, puskázás és plágium) és hazajöttem a koleszba heverni egy kicsit, mielőtt Katie-vel vásárolni megyünk.

Útközben megfigyeltem, hogy ma elkezdődött a nagybetűs Beköltözés. Büszke amerikai szülők hozzák izgatott amerikai csemetéiket gigantikus amerikai kocsikban, amik dugig vannak tömve nélkülözhetetlen cuccokkal, és hirtelen furán éreztem magam, hogy nekem minden fontos dolgom belefért egy bőröndbe. Persze ők gondolom már túl vannak a háztartási bevásárláson. Mindenkin ETSU póló van, beleértve az apukákat, anyukákat, hugikat és öcsiket is.
Kezd megtelni a campus élettel. És szanaszét heverő bútorkupacokkal.