Halott fehér pasik

Mivel a tegnapi kurzust, mint már említettem, leadtam a logisztika és az időtakarékosság jegyében, gondoltam, megnézek néhány másik órát is, hátha akad valami érdekes. Így bukkantam rá a "Fiatal felnőtt irodalom" (Young Adolescent literature) nevű irodalomkurzusra. Pont sikerült átérnem a mesemondás után a másik épületbe; a tanterem már jórészt tele volt (asztalok körben). A professzornő tipikus irodalomtanár formájú: kócos haj, színes ékszerek, szemüveg a fejtetőn, csillogó szemek, mosoly. Nagyon karakán, nagyon intelligens nőnek tűnt. Úgy sétáltam be az órára, hogy nem voltam benne biztos, fel akarom-e venni, de első pillantásra meggyőződtem róla, hogy legalább a mai órán benn maradok. És nőn.
A kurzus lényegében arról szól, mit olvasnak ma a fiatalok (12-18 éves korosztályról beszélünk). Ebben az őrült országban az a hülye elképzelés járja, hogy az irodalomoktatásnak ki kell szolgálnia a különböző diákok eltérő igényeit, és (uram bocsá') azzal kell őket olvasásra szoktatni, ami érdekli őket (igen, személyre szabott kötelezőkről beszélünk)! A kedvenc szövegem az óra során a "halott fehér pasik" volt - a professzornő felhívta rá a figyelmet, hogy az általánosan elfogadott, igényes irodalomként nyilvántartott tananyagban kizárólag (vagy legalábbis túlnyomó többségben) olyan fehér férfi szerzők szerepelnek, akik már rég halottak. Ez pedig figyelmen kívül hagy rengeteg olyan témát és igényt, ami a gimnazista korosztályt igenis foglalkoztatja (kortárs irodalom; női szerzők; külföldi szerzők; kisebbségek stb.)
Ezek után gyakorlat következett; körbe kellett sétálnunk a teremben, melynek különböző pontjain asztalok álltak tele könyvekkel, amik valamilyen szempont szerint voltak csoportosítva. Volt kulturális témák asztal (a mostanában igen népszerű Kite Runner-től a Persepolis-ig), természetfeletti asztal (Harry Potter, Twilight, satöbbi), képregény asztal (yesssssz), lányoknak szóló irodalom, probléma asztal (másság, depresszió, ilyen-olyan életrajzok), satöbbi. Miután körbesétáltunk, mindenki visszaült a helyére, és futottunk egy bemutatkozó kört; mindenki elmondta, ki ő, és mi a kedvenc könyve, és miért. Volt az égvilágon minden; Kite Runner többször is, Harry Potter, Twilight, Watchmen (megnézném, mekkora ívben repülne valaki nálunk az irodalom szakról, ha képregényt hozna fel), részemről pedig Biff evangéliuma, mert épp az jutott eszembe, és kíváncsi voltam a reakciókra. Mosolygás történt.
Az óra hátralévő részében arról beszélgettünk, mi is az a YA irodalom, és miért fontos, és hogyan illeszkedik bele az irodalomoktatásba. Megegyeztünk benne, hogy itt nem a könyvek irodalmi értékéről van szó, hanem arról, milyen fontos szerepet töltenek be a tinédzserek életében, és miért tudnak hasonulni az olvasók egyik-másik szituációhoz vagy szereplőhöz. Pont a Twilight-tal kapcsolatban (amire azért a tanár is összerándult kicsit) hozta fel az egyik lány, hogy ő azért olvasta, mert az osztályban mindenki más is olvasta, és így volt alkalma közös témát találni olyan emberekkel, akik amúgy nem álltak volna szóba vele. Ebből aztán érdekes beszélgetés alakult ki a könyvek társadalmi jelentőségére vonatkozóan.
Azért keltette fel az érdeklődésem az óra, mert én mesemondóként pont a tinédzser korosztállyal szeretnék foglalkozni, és nagyon is érdekel, milyen történetek, szereplők kötik le őket, milyen könyvek töltik ki a napjaikat, a képzeletüket. Úgy tűnik, a kurzus során sokat tanulhatnék...
(A dolog kis szépséghibája az, hogy adminisztrációs okokból nem biztos, hogy fel tudom venni a kurzust. Ha viszont igen, akkor decemberig rádiócsend, mert ennyi kötelező olvasmányt nem látott még a világ... de hát, végül is, ezért vagyok itt, nem? :)