A második reggel már jóval simábban ment az elsőnél (kezdtem behozni az időeltolódást) (igen, volt időeltolódás, két óra. Jól elgyüttem a háztól...). Forró csokival és marcipános muffinnal ("there is something sinful about these" jegyezte meg az egyik ébredező mesemondó...) felfegyverkezve pont időben érkeztünk Donald reggeli előadására. Miközben mindenki lelkesen majszolt, csokornyakkendős nagytestvérünk arról beszélt, miért fontos az emberi fejlődés szempontjából a mesemondás (és ezzel természetesen mindenki mélyen egyetértett).
Az első workshopot Nannette, egy izgő-mozgó, fiatal hölgyemény, Wendy egyik barátnője tartotta. Eredetileg szinész és hivatásos táncos - látszott is minden gesztusán... Arról beszélt, hogyan kell egy mesemondó eseményt (fesztivált, versenyt) megrendezni, főleg gyerekek és iskolák számára, és hogy hogyan kell mesemondó foglalkozásokat tartani gyerekeknek. Szivtam magamba minden szavát, a játékokat amiket tanitott nekünk, és az összes hasznos tippet és morzsát, amit majd szépen hazacipelek, és aztán majd lesz a magyar gyerekeknek móka és kacagás... ha valakitől érdemes szervezést tanulni, azok az amcsik. És ha valakitől érdemes mesemondó fesztivál szervezést tanulni, azok az amcsi mesemondók...
Újabb dobozos ebéd következett, majd Wendy nagy pillanata: ő és kis csapata (a Resonance Story Theater névre hallgató négyfős társulat) tartották a délutáni előadást. Mindannyiuknak szinházi háttere van, ennek megfelelően egy nagyon kedves és látványos mesefüzért dobtak szinpadra (bár a mesemondásnak eléggé a peremén egyensúlyozott - nem mintha számítana, aki ilyen jó a szinpadon az csinálja is így).
Ééés már csak egy kör volt hátra az én előadásomig. Most kezdődtek a "nagytestvérek" dupla workshopjai; sikerült magam bekuncsorognom David csoportjába (csak az első másfél órára, természetesen) mert Wendy megesküdött rá, hogy élete több tucat hasonló foglalkozása közül ez volt a legjobb és utolérhetetlen.
Tényleg elég klassz volt. Arról szólt, hogyan tartsa karban az ember a repertoárját, nem kártyákon hanem fejben; hogyan vezet egyik történet a másikhoz, hogyan kell felfűzni őket egy gondolatra, és hogyan kell olyan leírásokat rögtönözni, hogy a hallgatóságnak a lélegzete is elálljon... (és mindezt gyakorlatban. Ami annyira jól ment, hogy sikerült a partneremet átrántani téren és időn Szlovéniába) (nem az én szavaim, az övéi). David remek előadó és még jobb tanár; borzasztóan sajnáltam, hogy félidőnél el kellett hagynom a termet...
Dobpergés, dobpergés.
Elérkezett az én nagy pillanatom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése