Tales beyond Timp ötödik felvonás - Finálé

Diszes és pompázatos vacsora után (mely jórészt lelkes beszélgetéssel ment el, természetesen - rakjatok két mitológia-rajongó mesemondót egy asztalhoz egy hálás közönséggel...) már csak az esti koncert volt hátra a konferenciából.
Az esti koncert, ahol mindenki szinpadra lépett egy mese erejéig - méghozzá nem is akármilyen szinpadra; egy szinpadra, melyre kb. 200-300 ember tekintete szegeződött...
Cherie Davis volt az első; egy kedves családi történetet mesélt az édesanyjáról, aki misszión volt Afrikában (igen, Utahban mindenki mormon). Meg Gilman volt a második (családi történet a saját gyerekkorából - betegre röhögtük magunkat...). Kate Dudding ment harmadszorra, Irving Berlin élettörténetével (aki nem tudná - mint ahogy én se tudtam, ide lőjetek - ő volt a zeneszerző aki a White Christmas cimű dalt irta, többek között). Őt Linda Gorham követte, aka Aso akicóban, egy szines ruhákba öltözött fekete nőszemély zengő hanggal, kiadós mennyiségű vagánysággal, és egy afrikai népmesével, ami alaposan feldobta a közönséget (főleg mert Pók nagyi is szerepelt benne, és a pókokat ugye szeretjük...). Az utolsó előtti előadó a mindig elegáns, magában mosolygó Jo Radner volt; cinikus jenki asszonyság, cinikus jenki történettel, ezúttal Sir Hiram Stevens Maxim életéről és annak minden iróniájáról (aki nem tudja ki volt az: Google it).
És azután jöttem én. Mivel két napja a sárkányokkal nyaggattak (és valahogy körülöttük forgott minden), már pénteken beigértem a csapatnak a Sárkányherceget - és meg is kapták, elejétől végéig, pontosan, szépen és vágatlanul. Az első felénél sűrűn fel- felkacagtak (el tudjátok képzelni, miylen érzés, amikor 2-300 ember nevet egy poénodon? Hűűű...), a második alaposan lesokkolta őket; beletelt egy kis időbe, míg feldolgozták... az volt a legjobb az egészben, hogy az egész tömeg egy emberként figyelt, és pedig csak álltam a szinpadon, sziens kockás nadrágban és fehér blúzban és szürke fűzőben, mesemondós kék kendővel a fejem körül, és a kedvenc mesémet meséltem, vidáman és szivből és játékosan. Ha jobbra néztem, a szélső sorban láttam az összes kollégát, a kis, szines csokornyi mesemondót, akik csillogó szemekkel figyeltek és mind szurkoltak nekem, és amikor meghajoltam, és a taps kiséretében visszamentem a helyemre, mind mosolyogtak és a vállamat veregették és megköszönték (!) a történetet.
Már csak a záróakkord volt hátra: David nagytestvér még egyszer szinpadra lépett. Először egy mókás kis versikét szavalt, majd belekezdett egy történetbe... és magával ragadott mindenkit. Először fel sem fogtam, mi az, amit mesél - azután rádöbbentem, hogy egy egészen új, izgalmas és valóságos Hamupipőkével van dolgunk. Sohasem szerettem ezt a mesét különösebben... de az ő verziójában, tündér nélkül, egészen másképp hangzott (kezdve azzal, hogy Hamupipőke anyja egy középkori járványban halt meg, és eltüzelték mindenét; folytatva azzal, hogy nem pipőkének hivták, hanem Hamulánynak; egészen addig, hogy a bálon fogadott a herceggel, hogy nem találja meg, ha nincs kiöltözve, és igy indult az egész cipőelhagyós keresés; és persze a lábujjlevágás sem maradt ki a dologból). Nagy élmény volt hallani; olyan érzést keltett bennem, hogy "Igen! Ez tetszik, igy kell egy jó mesemondásnak kinéznie!" Azután bedobott még egy roppant aranyos történetet is (egy sószóróról, aki beleszeret a cukrosedénybe - amilyen bután hangzik, olyan kedves és mélyértelmű volt... a kedvencem a könyvszekrényben lakó egér volt, aki mindenféle filozófusoktól idézgetett... azt hiszem ezután egész más szemmel nézem majd a sószórókat...)
Taps, lelkendezés, szállingózó közönség; mire észbe kaptunk, már csak a mesemondók üldögéltek a lépcsőkön és beszélgettek a félhomályban, pakolásztak és névjegykártyákat cseréltek; néhány néző odajött hozzám gratulálni, és mindenki megölelgetett; együtt töltöttünk még néhány percet, idézgetve a hétvége legjobb pillanatait, készülve rá, hogy szétszéledjünk a szélrózsa minden irányába...
Erőt vett rajtam az a fajta jóleső fáradtság, csillogó lelkesedés és melankólia - ez a keverék mindig valami nagyon nagyon klassz dolog végét jelzi; és elgondolkodtam rajta, hogy évezredek óta semmi sem változik, a sok szines alak feltűnik a ködből, besétál a városba, elmondja a törétneteit, beszélget egy kicsit, és megy tovább... mert a mesemondók igy működnek már Eshu és Oisin és Bragi és Tarva óta...
David rám kacsintott, mielőtt Wendy és én kiléptünk az éjszakába.
"Találkozunk az úton..."