Tales beyond Timp negyedik felvonás - Tűzkeresztség

(Mindenki erre várt, igazam van? ;)
Mire odaértem, a terem már be volt rendezve, előadásra készen: asztalok a fal mentén, székek csinos körben, Wendy széles mosollyal, és egy rakás érdeklődő. Már az előző nap meg a délelőtt folyamán fel-felbukkantak emberek, odajöttek hozzám beszélgetni, és elmondták mennyire várják már az előadásomat, meg hogy sosem hallottak még magyar mesét és hogy mennyire érdekes, és én meg megjegyeztem magamnak, hogy alaposan fel kell kötni a gatyámat, mert magasak az elvárások...
Végül olyan 20-30 ember verődött össze; Wendy felkonferált (mondott rólam minden szépet és jót; érdekes volt hallani, hogy az ő oldaláról hogy néz ki a karrierem, a magyar kislánytól aki két éve berobbant a levelezőlistára "Jééé, ti tényleg mesemondásból éltek?" a magyar kislányig aki előadást tart Utahban az egyik legnagyobb amerikai konferencián...), azután vettem egy mély levegőt, és belevágtam.
Öt mesére volt kicentizve a workshop, plusz háromnegyed órányi beszélgetés meg háttérinfó, ami eloszlott közöttünk. Attól a pillanattól kezdve, hogy mesélni kezdtem, helyben volt minden; mindenki hátradőlt (én is) és szép nyugisan elmerültünk az élményben.
Elsőként a Bús Királyfit meséltem; ez tulképp csak egy mesekezdő formula, Raffai Judit könyvében találtam, és valamiért megtetszett nagyon; egy királyfiról szól (jéééé) aki nem jó semmire, és ezért elindul a világba meséket gyűjteni, hogy legalább legyen egy jó sztorija... félig magyarul, félig angolul meséltem, sikerült is megalapozni vele a hangulatot.
A második történet végül több tündéres meséből lett összevágva (A tündérek elmennek cimre hallgat) - némi Tündér Ilona, a Tündérrózsa legendája, Backa vára, meg egy népdal - hogy mutassak egy villanásnyit az amcsiknak a magyar tündérvilágból. Utána beszélgettünk róla, miben különböznek/hasonlitanak a mi tündéreink más népek lényeihez (és páran tudni akarták, van-e valami közünk a keltákhoz, mert rögtön a sidhe népe jutott az eszükbe). Innen aztán egyenes út vezetett a tündérvárakon keresztül a várlegendákig.
Bátorkőt meséltem, mert nekem az a kedvencem, és mert Mátyás király is benne foglaltatik, ha csak egy kicsit, akkor is (és mert szeretem az udvari bolondot). Kinizsi egészen lenyűgözte őket (hja kérem, aki fél kézzel emelgeti a malomkövet...), Mátyást roppant szimpatikusnak találták, és egészen el voltak tőle ájulva, hogy nálunk mennyi vár van szerteszét az országban...
És mivel nem maradhat ki a klasszikus mese sem, hát negyediknek bedobtam a Fehérlófiát. Azt hiszem, az eddigi legjobb angol nyelvű mesélésem volt (mármint maga a történet). És a legizgalmasabb is. (Mielőtt még valaki megkérdezné: a nevek benne maradtak magyarul, bár elmagyaráztam, melyik mit jelent). A kacsalábon forgó vár eléggé váratlanul (huh, rossz poén XD ) érte őket, vagy öt percig kacarásztak rajta (én eddig bele sem gondoltam, milyen mókásan hangzik a kép tulajdonképp), igy a másodiknál meg a harmadiknál már rájátszottam, poénból is. A Hátszönyű Kapanyányimonyók nem okozott akkora megdöbbenést (gondolom feltételezték, hogy fura nyelv ez a magyar, hát istenem - ebbe sem gondoltam eddig bele, hogy ez viszont nekünk tűnik sokkal mókásabbnak... hm, elgközelebb megpróbálom kimondatni velük...). Azt viszont nagyon értékelták, amikot a szakállánál fogva kitépte a fát... A bébi griffeket nagyon szerették, a láblevágás sokkhatásként érte őket - egészen addig benntartották a lélegzetüket, amig mondott láb vissza nem nőtt, akkor aztán lehetett hallani a sóhajtást...
Itt aztán megálltunk egy időre, hogy táltosokról, világfákról, sárkányokról meg egyéb mitológiai elemekről beszélgessünk; jó sok részlet van (még a 12 percesre vágott verzióban is) amit érdemes megtárgyalni...
Végül utoljára hagytam a sárkánylovasokat, hadd örüljenek (Land of Dragon Riders, ez volt a workshop alcime, csak mert szeretem a garabonciásokat nagyon, azért;). Ezt a történetet már meséltem sokszor (lásd korábbi bejegyzések; legutóbb csütörtök este, Oliviának meg Wendy egész családjának lefekvés előtt), úgyhogy levezetésnek sem volt éppen rossz, lehetett fújni egyet, hogy már túlvagyok a nehezén...
Mivel még jó húsz perc hátravolt, teret adtam mindenféle kérdezősködésnek meg kiváncsiskodásnak; kérdeztek is rendesen, országról, történelemről, nyelvről, honnan jöttük és mikor és miért, satöbbi. Valahol közben beszúrtam még a táltoslovat amit parázzsal kell etetni, ezt megint roppantul szerették. Énekeltem még néhány népdalt (nagyon odavoltak a népdalokért), és beszélgettünk a könyvekről, amiket felsoroltam a bibliográfiában, melyik miről szól és miért érdemes elolvasni (csaptam reklámot Gárdonyinak).
Nagyon barátságos, családias hangulatban telt az egész workshop; utána még többen ott maradtak kérdezni meg beszélgetni, és sokan felirták az email-címüket, hogy szeretnének hallani rólam, meg még több magyar mesét megismerni (azt hiszem most már muszáj lesz inditanom egy hirlevelet...). Osztogattam nekik képeslapokat (még itthon szereztem be őket) magyar várakkal meg hajfonatkorongokkal meg mindenféle szépséggel (ennek nagyon örültek - jegyzet: az emberek szeretnek ilyen apróságokat kapni egy workshopon. Meg Gilman üveggolyókat adott nekünk:) Mindenki a várakat szerette volna...
Sikerült némi idéznivalóval is meglepni a társaságot - nem sokkal később már másoktól hallottam vissza... megjegyeztem ugyanis a Fehérlófia után, hogy mindig három királylány van meg három sárkány, szóval ne menj haza az első királylánnyal, és ne aludj el az első sárkány után... ez aztán nagyon megtetszett nekik, és valamiféle életfilozófiát gyártottak belőle...
Végül aztán összepakoltam, és kitámolyogtam én is a teremből - vidám voltam és felszabadult és megvolt életem első konferencia-előadása, és azt kell mondanom, a várakozásnál is sokkal jobban sikerült. Hallottam, hogy az emberek még sokáig beszélgettek róla; néhányan sajnálkoztak is, hogy nem jöttek el rá, és többen emlegették, hogy jönnek majd áprilisban meghallgatni...
És már nem volt más hátra, csak a nagy finálé.