Most a hétvégén zajlott Seattle-ben a Pax West, Amerika egyik legnagyobb játék- és popkultúra- rendezvénye. És mivel nem minden kockának van pénze és ideje kiruccanni a nyugati partra, hogy pár tízezer másik kocka társaságában elmerüljön a játékok világában, idén a szervezők megoldották, hogy a saját házunk tájáról nézhessük végig a fontosabb részeket: A helyi moziban, élő közvetítésben, nagyképernyőn. "Fontosabb részek" alatt pedig jelen pillanatban egy tíz éve zajló, hírességek által játszott Dungeons & Dragons kalandot illik érteni: Az Acquisitions Inc. legújabb epizódját.
Nagyjából ennyit tudtam összesen, amikor az egyik haverunk rákérdezett, van-e kedvünk moziba menni vasárnap este. Természetesen a "mozi" és "szerepjáték" szavak kombinációjára nem lehetett nemet mondani, így autóba vágtuk magunkat, és elkocsikáztunk a legközelebbi plázáig. Nem csak az volt nagyon mókás, hogy élőben nézhettük, amint egy csapat nagy nevű kocka (köztük Patrick Rothfuss, A Szél Neve írója) D&D-t játszik, de az eseménynek egyéb fénypontjai is voltak: Popcorn (nyilván), egy majdnem teljesen üres nézőtér, és egy, a belépőhöz járó exkluzív D&D kaland, színes-szagos, illusztrált, csodaszép borítóval. Íme:
Persze azért nem voltunk teljesen egyedül. Nagyjából tizenöt másik ember lézengett még a nézőtéren; az előadás este kilenckor kezdődött (nyugati idő szerint este hatkor), és éjfél előtt valamivel fejeződött be. Már érkezéskor nagyon jó volt a hangulat, közösen szelfiztünk a többi nézővel, és jókat kuncogtunk az élő adás előtt bejátszott interjúkon. Amikor végül felgördült a függöny, rájöttem arra is, hogy mitől show a show: Nem csak öt mukit láttunk ülni egy asztal körül, hanem egy egész, aprólékos részletességgel felépített terepasztal tárult a szemünk elé, felhőkön lebegő kastélyokkal, egyedi figurákkal, és egy állványra függesztett miniatűr léghajóval. A kalandmester, Chris Perkins, egy aranyozott-ezüstözött jemezben és sárkánymaszkban magasodott a díszlet fölé (és annak ellenére, hogy a sárkány bajsza folyamatos harcban állt a mikroportjával, becsülettel végig is vitte az előadást). A másik négy játékos a karakterükhöz illő ruhában jelent meg, és ugyanolyan remekül szórakoztak a látványon, mint mi magunk. A kaland maga - akárcsak a díszlet - számukra is meglepetés volt, nem tudták, mi vár rájuk, de készen álltak mindenre. A játék, a jelmezek ellenére, a szokásos módon zajlott... négy játékos ült egy (nagyon szépen kidekorált) asztal körül, és lökték a sódert.
A legszórakoztatóbb része az egész estének az volt, hogy kis csapatunk (plusz a helyszínen tobzódó háromezer néző) úgy szurkolta végig a kalandot, mintha focimeccset néztünk volna. Minden kockadobást hörgés vagy tapsvihar kísért, és a karakterek egyes döntéseit hangos kommentek bírálták, miközben páran fel is pattantak a székükből, hogy a képernyőnek hadonásszanak. A helyi közönségből többen be-bekiabáltak, emlékeztetve a játékosokat egy-egy részletre, vagy javaslatokat dobálva az aktuális helyzet megoldására. A játékosok és a KM vették a lapot, kiszólogattak a közönségnek, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a sztori a lehető legszórakoztatóbb legyen. Voltak sárkányok, légi csaták, görögtűz, óriások, nagy zuhanások és mágikus landolások, és minden, ami egy felhő-kastély ostromához feltétlenül szükséges. És természetesen szénné röhögtük magunkat a poénokon. Rothfuss különösen nagyot alakított a tolvaj karakterével (akiről mindenki azt hiszi, hogy bárd, pedig csak egyetlen dalt tud - mondjuk azt Patrick bácsi becsülettel és áhitattal végig is énekelte, a közönség legnagyobb örömére). Látszott rajta, hogy író, mert mindig a leglátványosabb és legkockázatosabb megoldásokat választotta a biztos siker helyett (amiért is kis híján szénné égett a kaland végére). Örömmel jelentem, hogy az egész csapat megúszta az ostromot, bár kettejüket többször a halál torkából kellett visszarángatni.
Nagy élmény volt; ha rendszeresen adnának ilyet, még gyakrabban járnék moziba, mint egyébként. Három óra pont elég volt egy jó sztorihoz anélkül, hogy szétesett volna a ritmus vagy a közönség. A kalandmester természetesen zseniálisat alakított, mindenki más pedig, a nettó hülyülés közötti szünetekben, remekül hozta a karakterét.
Még zsákmányt is szereztünk az est végén: Mivel sokkal több nézőre készült fel a mozi, mint ahányan voltunk, az egyik jegyszedő hozzánk vágott egy egész ládányi megmaradt kaland-kötetet, mondván, hogy úgyis csak kidobná. Win-Win.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése