Tíz éve vagyok hivatásos mesemondó

Öt évszázaddal (10 évvel) ezelőtt,
mint reneszánsz mesemondó...

Akárhányszor megkérdezik tőlem, hogyan lettem mesemondó (ez a kérdés gyakran felmerül, főleg mostanában az új könyvem kapcsán), megpróbálok visszagondolni rá, mi volt az a meghatározó pillanat, ami erre a pályára terelt. Fel tudok sorolni rengeteg tényezőt: Gyerekkorom esti meséit, középiskolai irodalomórákat, L.M. Montgomery A mesélő lány c. könyvét, a Végtelen Történetet, hosszú balatoni délutánokat amikor nem volt szél a vitorlástáborban, vadromantikus kelta korszakomat amikor bárd akartam lenni... És mégis, ha ki kellene emelnem egyetlen pillanatot, olyan SzabóMagdásan, amikor megáll előtted a táltos paripa, és vagy felszállsz rá, vagy integetsz utána, akkor ezt a napot jelölném meg gondolkodás nélkül.

Jobban mondva ezt a napot, tíz évvel ezelőtt. 2006. június 27-ét.

Ezen a napon találtam rá ugyanis a Storytell nevezetű levelezőlistára, és döbbentem rá, hogy mesemondók százai élnek szerte a világban; abból élnek, amit én mindig is csinálni szerettem volna: Meséket mondanak, élőben, egyenesben. Lázas lelkesedésemben regisztráltam a listára, és küldtem nekik egy döcögős angolsággal megfogalmazott levelet: Itt vagyok, Magyarországon, húszévesen, belém csapott az ihlet, mesemondó akarok lenni, segítség.
Szerencsém volt, hogy külön e-mail címmel regisztráltam, mert másnap reggelre megtelt a postaládám.

Felsorolni is hosszú lenne, mi minden történt az elmúlt tíz év alatt, és kicsit felesleges is, hiszen ezzel van tele az egész blog... Szintén lehetetlen lenne felsoroni mindenkit, akitől szeretetet, lelkesedést, támogatást, segítséget kaptam ahhoz, mesemondóvá válhassak. Egy nemzetközi közösség nevelt fel és tanított ki, és nagyon, nagyon sok minden van, amit az elkövetkező tíz évben még el szeretnék lesni tőlük... És már így sem tudom, hogyan fogok mindent valaha is meghálálni. De azért próbálkozom.
Családtagok, őrangyalok, jótündér keresztanyák és mentorok: Tudjátok, kik vagytok. Köszönök mindent :)

2009-ben a Kids Euro Fesztiválon
Washingtonban

Ide a blogra mini-ünneplésként azt terveztem, hogy megemlékezem még valamiről, ami nélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok: A mesékről. Támaszkodni tudtam rájuk, amikor még nem voltam biztos saját magamban sem; velem voltak a kezdetek óta, és sohasem hagytak cserben, vagy sültek el visszafelé. Megtanítottak arra, milyen mesemondónak, és milyen embernek lenni. És mivel minden egyes interjún megkérdezik, hogy mi a kedvenc mesém, hát íme. Ők vannak velem több, mint egy évtizede:

A Halál és a vörös hajú lány
A tavaly elhunyt Helen Eustis híres, és minden mesemondó által szeretett novellája, az első és máig egyik egyetlen irodalmi mese, amit mesélni szoktam. Még mindig emlékszem a napra, amikor egy amerikai mesemondó átküldte nekem a saját verzióját, és lendületből elolvastam ötször... Azóta is az egyik nagy kedvencem, ha meglepnek a kérdéssel, ezt szoktam azonnal rávágni.

Ananszi és a mesedoboz
Ez a történet bekerült az új könyvbe is - az egyik első gyerekmese volt, amit megtanultam. A kölykök nagyon szeretik, mindig megmozgatja a közönséget, és egyben remek nyitó sztori is arról, honnan származnak a világ meséi...

Pomona és Vertumnus
Szintén az egyik első sztorijaim egyike; az egyetemen beadandó dolgozatot is írtam róla. Itt kapcsolódott össze először a római régészet és a mesemondás.

Oisín és Niamh
Meg a Fianna úgy cakkompakk, de ezt már mindenki, aki ismer, unalomig hallgatta. Ha nem lett volna az Istenek és Harcosok, akkor ma nagy valószínűséggel nem lennék mesemondó...

Wedderburn kapitány
Ez a sztorit egy online rádióadásban hallottam, és annyira tetszett, hogy ez lett az első mese, amit hivatalosan elkunyeráltam egy másik mesemondótól. Granny Sue szívesen adta, és amikor évekkel később találkoztam vele egy konferencián, bevallotta, hogy ő már régen nem meséli... úgyhogy a mese a sajátommá lett anélkül, hogy észrevettem volna.

Aicha, a Démonvadász
Róla is írtam részletesen a könyvben; eddigi pályafutásom egyik kegkalandosabb mesekeresésének eredménye, ami átívelt oda-vissza az Atlanti-óceánon. A részleteket megtaláljátok a könyv függellékében...

A Nap lánya
Az Italo Calvino-könyv és egy abruzzói mese alapján vágtam össze a saját verziómat; amellett, hogy zseniális sztori, és mindig sikere van, emékeztet azokra az időkre is, amikor az olaszországi tanásatásokon gyakoroltam a mesemondást, és helyi legendákat keresgéltem a római mozaikok mellett.

Persze vannak olyan történetek is, amiket ugyanennyire szeretek, pedig csak nemrég bukkantam rájuk; meg olyanok is, amiket eleinte rengeteget meséltem, de aztán lassan kikoptak a repertoárból. A tíz éves évfordulóra készülve jó volt nosztalgiázni egy kicsit, és végiggondolni, milyen messzire utaztunk így együtt... kíváncsi vagyok, hogyan fog kinézni a 20 éves bejegyzés.

Találkozunk az úton!