Jonesborough 2016: A szent és a profán

A vasárnap reggel a fesztivál hagyományai szerint mindig "szent mesékkel" indul - már csak azért is, mert több templom is található Jonesborough városkájában, és nem akarjuk több ezer ember kurjongatásával megzavarni az áhitatot. Tapsolás helyett a közönség integetéssel vagy a tenyerük összedörzsölésével fejezi ki a lelkesedését, bár a nevetéssel - mert a nevetés szent - így sem lehet nagyon mit kezdeni. Nem is akartunk.

A témának megfelelően a sort Geraldine Buckley nyitotta, aki egy Amerikába települt brit lelkész hölgy, nagy hanggal és nagy szívvel. Arról mesélt, milyen volt lelkészként dolgoznia az állam egyik legnagyobb férfi börtönében - milyen emberi sorsokkal, megató pillanatokkal találkozott. Geraldine jó humorú, karakán nőszemély, mentes mindenféle kenetteljességtől. Utána Elizabeth Ellis következett, aki arról mesélt, hogyan látogatott életében először zsinagógába egy barátnőjével, és hogyan merült el a midrás-történetek világában ("A zsidó hagyományban, ha valaki történeteket ír a Bibliáról, tudósnak nevezik. A keresztény hagyományban eretneknek."). Mosolyogtam, amikor elmesélte azt a történetet Mózesről és a Vörös-tengerről, amivel annak idején az első Holnemvolt Fesztivált nyitottam meg. Utána Will Hornyak következett Philemon és Baukisz történetével, majd kiosontam a sártorba és átkocogtam a szomszédba, ahol Blind Boy Paxton himnuszokat énekelt.

Az utolsó előadás, amire beültem (korán kellett visszaindulnunk Ohióba) megint csak Minton Sparks volt; a korábban már említett megosztó történettel feltette a koronát a hétvégére. Külön csodás pillanat volt, hogy egy olyan hölgy mellé sikerült leülnöm, aki 1988 óta itt volt minden egyes fesztiválon - sőt, a gyerekeit és unokáit is ezen nevelte fel. Elárulta, hogy minden évben vásárol egy extra jegyet, és otthagyja a jegyirodában, hogy ajánlják fel valakinek, akinek szüksége lehet rá. Az előadás előtti születben hosszasan beszélgettünk mesemondókról, akiket ő még hallott élőben, de én már nem; többek között J. J. Reneaux is szóba került. Szívmelengető élmény volt együtt emlékezni a fesztivál nagyjaira. Az ilyen pillanatokért szeretem igazán Jonesborough-t.

Természetesen nem lehet otthagyni a fesztivált mesélés nélkül. Mielőtt elhagytuk volna a várost, kis kitérőt tettem a Swapping Ground-ra - abba a sátorba, ahol bárki mesélhet. Egy Nart legendát meséltem apró (tíz-tizenöt fős), ám lelkes közönségnek, és meghallgattam pár másik történetet is.

Az idei fesztivál azzal a zseniális ötlettel rukkolt elő, hogy postaládákat helyeztek el a sártrak előtt: Bárki hagyhatott üzenetet, köszönetet, szerelmes levelet a mesemondóknak. A három nap alatt teleszórtam a postaládákat mindenféle fecnikre irkált rajongó kommentekkel. Persze töredékét sem adták vissza annak a rengeteg élménynek, amiben részem volt: Jonesborough önmagában álló fogalom. Felejthetetlen mesemondó fesztivál, folyton úton levő barátok találkozóhelye, napsütéses zseb-univerzum valahol túl időn, téren, és Interneten.
Jó időre feltöltekeztem lelkesedéssel.