E heti témánk: "Egy történet, amit még otthonról hoztál magaddal"
Nehéz választás. Rengeteg kedvenc mesém volt gyermekkoromban, a szüleimtől és a nagyszüleimtől is. Többjüket mesélem azóta is rendszeresen, mint például apa történetét arról, hogyan szelidítette meg egy kis ősember az első lovat, vagy a nagyapám városi legendáját a temetőből ellopott keresztről (amiről egészen sokáig azt hittem, hogy színigaz). A gyerekek mindig legalább annyira szeretik őket, mind én. A terjedelem kedvéért a mai bejegyzéshez csak egyet választottam ki, de sokáig tudnék áradozni a többiekről is...
Gyermekkorom egyik kedvenc meséje a Mirtusz királykisasszony címre hallgató történet volt. Anya mesélte nekem rendszeresen, részletesen, és nagy beleéléssel. Amikor elkezdtem mesemondóként dolgozni, elővettem megint, hogy felnőtt fejjel is átnézzem a részleteket - és rábukkantam néhány érdekes dologra...
A mese eredetileg a Pentameron című olasz mesegyűjteményből származik, és egy gyakori népmesetípus (ATU 652) egy irodalmi(asított) változata. Amikor mesélni kezdtem tíz évvel ezelőtt, eleinte hagyományőrző rendezvényeken léptem fel, és sokszor vittem Pentameron meséket magammal, mert illettek a reneszánsz/barokk hangulathoz. Bár felismertem a Mirtusz című mesében a gyerekkori történetet, a részletek határozottan eltérőek voltak (főként, mert Basile stílusa helyenként émelyítően szirupos). Amikor megkérdeztem anyát, honnan vette a mesét, először egy saját gyerekkori mesekönyvére hivatkozott, ám némi olvasgatás után rájöttem, hogy nem abban a kötetben van a történet, amire emlékezett. A Mirtuszkisasszony című mese magyar fordítására végül a Vadhattyúk című gyűjteményben bukkantam rá. Ott irodalmi meseként szerepelt; Clemens Brentano német költő dolgozta át a Pentameronból származó változatot egy hosszabb, részletesebb, líraibb, "morálisabb" formába. A sziruposságon ez sem javított sokat, és végül meg kellett állapítanom, hogy bár gyerekkorom meséje ezeken a könyveken alapult, anya alapvetően új, bájosabb és kedvesebb történetet varázsolt belőle. Továbbra is úgy mesélem tehát, ahogyan tőle hallottam.
Kutakodás közben egyéb érdekességekre is bukkantam. Többek között azzal kellett szembesülnöm, hogy amit én kicsi korom óta mirtusznak gondoltam, és csodáltam a nagymama cserepes növényei között, az egyáltalán nem is mirtusz. Hanem viaszvirág. Ez itt:
Az európai mirtusz valójában így néz ki:
Ezzel egyrészt megállapítottam, hogy be kell hoznom a botanikai hiányosságaimat; másrészt pedig át kellett gondolnom magát a történetet is, mert anya meséjében mindig pici rózsaszín virágokból volt a Mirtusz királykisasszony koszorúja (lásd fenn). Továbbra sem tudom a mirtuszt másképp elképzelni, csak rózsaszínben. Ez most már így is marad.
***
Olvassátok el a többieket is!Varga-Fogarasi Szilvia
Lovranits Júlia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése