Halloween-i cukorságok

Erről nem is akartam írni, de annyira kiakasztotta a cukiságmétert, hogy muszáj. Mennek itt körbe a mémek a Facebookon, hogy a Halloween antimagyar, egyenesen amerikai, és nálunk Mindenszentek van meg Halottak Napja. Hát van, és szeretem is nagyon a gyertyafényes temetőt, de ha már ragaszkodunk a Halloween adoptálásához, akkor a trick-or-treating-et sürgősen vezessük be. Hat év után először végre olyan házban töltöttem az estét, amelyik olyan utcán áll, amelyik olyan környéken van, ahol vannak kölkök, és jönnek cukorkáért.
Azt hittem, meghalok a lelkesedéstől.
(Plusz mondjuk meg is ettem fél zacskó csokoládét, azért vagyok így túlpörögve.)

Mivel esélyes, hogy egy időre ez lesz az utolsó Halloween-em az USA-ban, átkönyörögtem magam a haverokhoz, akik tisztes környéken laknak, és nem a csóró egyetemista utcákban, ahová felelősségteljes szülő nem hozza el a gyerekét mert maximum sört és pizzát kapna. Náluk viszont van járda (!), meg közvilágítás, sőt, még dekoráció is akadt. Betáraztunk három óriási zsák csokit és cukrot, felkapcsoltuk a kerti lámpákat, és vártuk, hogy megkezdődjön a trick-or-treating (rendes városi szabályok szerint este hattól nyolcig). Eddig csak filmekben láttam hasonlót, úgyhogy izgatottan vártam, élőben is olyan cuki lesz-e, mint a tévében.
Még olyanabb volt.

Az első család, aki bekopogott az ajtón, két szülőből és két kisfiúból állt, utóbbiak Szupermáriónak és Luiginak voltak öltözve. Hamar megfigyeltem, hogy a legtöbb gyerek nem helyes kis kosárkával, hanem ambiciózus módon párnahuzattal érkezik csokit kéregetni (ráadásul nem is kispárnával, hanem naggyal). Mi persze marékkal osztottuk a cukorkát, mert túl lelkes voltam a szemezgetéshez (meg figyeltem arra is, hogy a "jó" csokikat vásároljam be, ne a rágókat meg pezeket). Az apróságok különösen nagyon cukik voltak, ahogy felimbolyogtak a lépcsőn, aztán nagyon-nagyon halkan és selypítve mondták, hogy trick-or-treat, és amint a zsákban volt a csoki, szó nélkül iszkoltak vissza anyuhoz... általában mosómedvének meg hasonló állatkáknak voltak öltözve, bár minyonok is akadtak szép számmal. A nagyobbaknak már kreatívabb jelmezeik voltak; a fiúk között Dart Vader volt a nyerő, de a pálmát nálam két nyolc-tíz éves zombi apáca vitte el, akik szülői felügyelet nélkül kocogtak fel-alá az utcában a keresztjeiket villogtatva. Tizenkét év felett, úgy tűnt, már ciki beöltözni, mert a kisgimisek vagy szörny-álarcokban és pulóverben érkeztek, vagy pedig a sportcsapatuk egyenruhájában (mert ugye kúlnak kell lenni). Ők egész kis hordákban közlekedtek, egymást bátorítva, és végtelenül félszegen álltak sorba a cukorért - de azért ugyanannyira örültek neki, mint az apróságok.

Ahogy besötétedett, megritkult a jövés-menés is; az utca kissé kívül esett a szokásos útvonalakon. Először kiültünk a ház elé, hogy lássák, érdemes a mi irányunkba is elsétálni; később drasztikusabb eszközökhöz folyamodtunk: Bekapcsoltuk a Karácsonyi Lidércnyomás soundtrackjét lejátszóról, és a lámpák fénykörében integettünk az utca végében tanácstalankodó gyerekeknek. Végül egészen sokan megtaláltak minket, de még így is maradt egy fél ládányi csoki.
Sebaj, el fog fogyni.