Az arany hulla meséi (Nemzetközi Eposznap 2016/1)

Hosszas szavazás és egyezkedés után a többség választása a 2016-os Eposznapra Tibetre esett. A rendezvény épp a 12. évében jár (jövőre tartunk majd neki bar mitzvah-t), és mivel tavaly európai eposzunk volt, idén távolabbra illett kalandozni.
(Én meg külön örültem, hogy elrepülhettem egy hétvégére a fagyos és szürke Ohióból a meleg és virágillatú San Franciscóba)

A szóban forgó szöveg Az Arany Hulla Meséi névre hallgat, és egy kerettörténetbe ágyazott mesék sorozatából áll: Egy fiú azt a feladatot kapja a mesterétől, hogy egy mágikus,  arany-türkiz hullát hozzon el a temetőből - és menet közben nem szólalhat meg. A furfangos tetem meséket mond a fiúnak, aki minden történet végén akarva-akaratlanul megszólal, a varázslat megtörik, és a hulla visszarepül az eredeti helyére. A fiú végül 25 eredménytelen forduló után megállja, hogy ne nyilvánítson véleményt, és a sorozat így véget ér.
(Magyarul a meseciklus szanszkrit verziója A hulladémon huszonöt meséje címmel jelent meg)
A 25 meséből 17-et osztottunk ki a februári Eposznapra (plusz a kerettörténetet, amit Cathryn, mint házigazda vállalt magára). A 18 mesemondón kívül hallgatóságunk is volt, úgyhogy végül huszonöten jöttünk össze az egész napos, mesékkel tűzdelt közös lazsálásra.

A létszámhoz rövidített meseciklust nagyjából öt és fél óra alatt mondtuk végig (nem számolva a bőséges vacsoarszünetet és a kisebb pisiszüneteket). A tavalyi vérontáshoz hasonlítva nagyon könnyed nap volt; sokat nevettünk, még többet kuncogtunk, és mindenki remekül teljesített. A különbség nagyrészt abban rejlett, hogy ezúttal mindenkinek saját meséje volt - kevésbé kellett figyelni rá, hogy hasonuljunk az előttünk és utánunk következőkhöz, és mindenki szabadabban hozta a saját stílusát. A kerettörténet állandó poénforrássá vált, amit mindenki máshogy oldott meg (a fiú visszacaplat a temetőbe, elkapja a hullát, beteszi a zsákba, útnak indul / a fiú megszólal, a hulla elrepül). Érdekes volt látni, hogy a kerettörténet nem csak a mesék apropójául szolgált, hanem folyamatos humorforrás is volt, ami egymáshoz fűzte a tizennyolc előadást.
Az egész történetfolyamnak általánosságban véve inkább népmese- mind eposzhangulata volt. Volt néhány Szépség és a Szörnyeteg típusú mese, néhány trickster, és jó sok "jó elnyeri méltú jutalmát, és a gonosz méltó büntetését." Néhány elem annyiszor visszatért, hogy nagy élvezettel elkezdtünk utalgatni egymásra - kotnyeles öregasszonyok, jellegzetes ételek, előző életek, békák, és értelmezhetetlen tibeti közmondások tűzdelték a napot. Ismét beigazolódott, amit már a Táin esetében is megfigyeltem: Az, ami olvasás közben groteszknek vagy szürrálisnak hat, élő mesemondásban végtelenül szórakoztatóvá változik; sokkal többet derültem a meséken, mint amikor papíron olvastam őket. Úgy tűnt, mindenkinek szüksége volt egy kis népmesei kacagásra Cú Chulainn mészárlása után...
Az én mesém külön jól sikerült, annak ellenére, hogy a legfurább sztorit sikerült kiválasztanom az egész gyűjteményből. A "vándorló lélek" címre hallgató történetben egy diák képes a lelkét a testéből más testekbe kölzötetni - és az egyik ilyen kunsztja során egy ellensége elpusztítja az eredeti testet. A vándorló lélek kölcsön testből kölcsön testbe ugrálva elindul, hogy bosszút álljon a gyilkosán... Amellett, hogy nagyon klasszul lehetett mesélni, egészen csinos D&D kaland is lehetett volna belőle.
Az egyik kedvenc történetem Liz Nichols szájából hangzott el - az Aranyat Köpő Herceg meséje volt, aminek mongol változtát belefoglaltam a saját könyvembe is (mert milyen menő szuperképesség már, hogy valaki aranyat és türkizt tud köpni?). Liz hozott egy zacskó gumicukor békát, és amikor a herceg a történetben lenyelte a mágikus békát, mi is megpróbálkozhattunk a mutatvánnyal (saját felelősségünkre). Én a biztonság kedvéért jól megrágtam inkább, és jelentem, tényleg nem tudok aranyat köpni azóta sem.

A napot (és a mesélést) beszélgetéssel, sok nevetéssel, teával, és közösen összedobott büfével tűzdeltük meg. Egybehangzó vélemény szerint eddig ez volt a legjobban sikerült első eposzelőadás; kíváncsi vagyok, mivé fog csiszolódni még októberig. Mindenképpen jót tett a közhangulatnak, hogy könnyedebb történettel készültünk;  a 23. Eposznap estéjére jókedvű, lézengős, kuncogós napot tudhattunk magunk mögött.