Eredetileg úgy volt, hogy valaki mással együtt látogatok majd el egy osztályba, húsz perces előadást tartani a hivatásos mesemondó lét rejtelmeiről. Mire ma reggel beszambáztam az iskolába, a húsz percből egy óra lett (mert a másik delikvens az utolsó pillanatban visszamondta a fellépést), az egy osztályból pedig kétszáz gyerek, harmadiktól hatodik évfolyamig. Mire észbe kaptam, már be is terelték őket a tornaterembe, én pedig ott álltam a kosár alatt egy darab mikrofonnal.
Nem mintha nem lennék hozzászokva a szituációhoz - de ilyenkor általában mesék szoktak következni, nem szakmai beszámoló. Ennek megfelelően bemutatkoztam, összefoglaltam, hogy mesemondó volnék, és rögtön bele is vágtam egy mesébe, arra az esetre, ha nem értenék a koncepciót. A Szótlan szultánkiasszonyt választottam; bár hosszabb mese, mint amit előadáshoz mellékelni szoktam, volt időm bőven, és elég varázslatos volt ahhoz, hogy lekösse a kétszáz gyereket. Murphy törvénye szerint persze az első három mondat után megdöglött a mikrofon; szerencsém, hogy megtanultam színpadról beszélni, a kölykök meg legalább csendben voltak, hogy a hátsó sorban is halljanak. A mikrofon a mese végére a technikusoknak köszönhetően életre kelt, és valaki még egy pohár vizet is hozott a nagy erőfeszítésre...
A mese végeztével eljött az ideje, hogy a gyerekek feltegyék a kérdéseiket - végeredményben mégiscsak azért voltam ott, hogy elmagyarázzam nekik, miből él egy mesemondó. Az előadásnak ezen része végtelenül szórakoztató volt. Sokan még magán a mesén voltak fennakadva; tudni akarták, hogy miért volt lusta a királyfi, és miért volt lefátyolozva a királykisasszony, és ha olyan szép volt, hogy a napba lehetett nézni de rá nem, akkor miért nem vakult meg a királyfi, és ha a királyfin volt napszemüveg, akkor miért nem vakult meg a papagáj (ennyit arról, hogy a gyerekek ösztönösen spirituális szinten értik a meséket). Nem kis erőfeszítésembe került a tanárok hadonászásának megfelelően szakmai mederbe terelni a kérdéseket. A kölykök így is rengeteg dologra voltak kíváncsiak: Hogy mennyi pénzt kap egy mesemondó egy előadásért, hogy ki fizeti az útiköltséget, hogy hotelben szoktam-e lakni amikor utazom (hehe), és persze az olyan klasszikusokra, mint hogy hogyan jegyzek meg ennyi történetet, milyen nyelveken beszélek, melyik országokban jártam már, és ismerek-e nagyon híres mesemondókat. Kicsit nehéz volt a kétszáz kölyök között elcsípni az összes kérdést, mert minden válasszal egyre izgatottabbak lettek, de összességében véve remek beszélgetés kerekedett belőlük.
Amikor a tanárok tellegetni kezdtek, hogy menni kéne, fel lettem kérve egy záró mesére. A Három bábut választottam, mert az is a mesemondásról szól, és a gyerekek nagyon élvezték. A mese vélegztével a legtöbb osztály elszállingózott; ám egy kis csoport gyerek valahogy ott maradt, és leültem közéjük egy kis kötetlen beszélgetésre. Ezen felbuzdulva a tanárnő visszahívta a negyedik osztály is, és végül húsz-huszonöt gyerek körében még vagy húsz percet beszéltem arról, milyen mesemondónak és írónak lenni. A kisebb csoport határozottan könnyebb beszélgetőpartnernek bizonyult; nagyon cukik voltak. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy megkérdezték, hány éves vagyok, és amikor megmondtam, hogy harminc, mindenki felhördült, hogy hűűűűűűű...
Jelentem, veterán mesemondó vagyok.
A beszélgetés végén egy muszlim kislány jelenkezett, hogy ő tud ám mesélni, és bele is lendült azonnal egy steampunk történetbe egy királyról meg egy robot lányról. Meglepően szépen és választékosan mesélt, de néhány perc múlva pánikrohamot kapott, és az időnk is lejárt, úgyhogy nagyon megdicsértem az előadásáért (tényleg ritka tehetséges volt), és megígértem, hogy legközelebb végighallgatom.
Kíváncsi vagyok, hány gyerek ment haza ma este azzal, hogy mesemondó szeretne lenni... néhány szülőre biztosan ráhoztam a lila frászt. Hehe.
Milyen szuper, nagyon jó ötletnek tartom ezt a sulilátogatást. Bár a 20 perc szerintem egy rapidrandira is kevés, főleg meg arra kevés, hogy a munkádba beelszeressenek a gyerekek. Szerintem nagyon jó, hogy ennyi időd volt mesélni nekik, azt hiszem, jó pár gyereknek kinyitottad a szemét, és valahol elindítottál bennük egy gondolatot. Ha nem is lesznek mesemondók, de jobban fogják értékelni az eredeti történeteket.
VálaszTörlésGratulálok megint csak!