Kulturálódunk

Egy teljes év telt el azóta, hogy először jártam Bowling Green-ben. Akkor még nem tudtam, felvettek-e az egyetemre vagy sem; aki még emlékszik rá, a tavalyi popkultúra konferencián adtam elő. Azóta eltelt egy év, bekerültem a doktori programba, és most épp itt lakom. Ismét eljött a konferencia ideje. Megint előadok.

Péntek délután kezdődött el a móka; óra után rögtön átkocogtam a főépületbe, hogy elcsípjem az első panelt. Amber és Krista, akikkel tavaly is találkoztam, és azóta össze is barátkoztunk, adtak elő rajzfilmekről és szexualitásról. Amber azt elemezte, hogyan próbálnak minél nagyobb férfi avagy női közönséget csalogatni a Japán animék alkotói - rengeteg mókás videót láttunk az előadás folyamán gravitációt meghazudtoló dekoltázsokról és sakktáblaszerűen kockásra rajzolt férfi hasakról. Krista előadása ennél komolyabb vizekre evezett, és arról szólt, hogyan bukkan fel a nők elleni erőszak a gyerekeknek szánt rajzfilmekben, anélkül hogy különösebben felhívnák rá a figyelmet, általában humoros mellékszálként (a mi generációnk emlékszik még a szerencsétlen lánymacskát molesztáló Bolondos Dallamok büdösborzra). Minkét előadás érdekes volt, és utána hosszasan beszélgettünk is róluk.

A péntek estét a helyi könyvesbolt/kávézóban zártuk forró csokoládéval és előadással, melynek első része beatbox fuvola műsor volt (halál komoly, bár én se tudtam, hogy van ilyen), a második pedig jómagam. Mivel nem akartam az amúgy is lassan ájult közönséget sokáig marasztani, elmeséltem a mandulavirág legendáját (ha már két hónapja havazik ránk...) és Mómosz mítoszát, utóbbin remekül derült a közönség. Eddigre már én is alig láttam a fáradtságtól, úgyhogy a mesélés végeztével el is oszlott a közönség. Még két teljes nap állt előttünk.

A szombat délelőttüt sikerült átaludnom (na ugye), de ebéd után már becsatlakoztam a programba. Az első panel amire beültem a rajongói kultúrákról szólt; volt benne előadás Star Trekről, Supermanről és mindkettő rebootjáról, valamit Én Kicsi Pónim-rajongó felnőtt férfiakról és valami fura régi Cartoon Network rajzfilmről is, ami mostanában romantikus regényekként él tovább az Internet végtelen sűrűjében. Kétségkívül szórakoztató előadás volt, sokat tanultunk belőle. Sok olyasmit is, amit sohasem akartunk tudni.

Második körben tévésorozatokról és nőiességről esett szó; a résztvevők kielemezték a Girls és a Shameless női humorát, meg még néhány egyéb sorozatét is, amiket sohasem láttam. Nagy érdemben nem tudtam hozzászólni a vita elméleti részéhez, de legalább abban megállapodtunk a végén hogy a Gallagherek sokkal kevésbé irritálóak, mint a Girls vagy a Szex és New York. Aki nem érti, nézzen Shameless-t.

A szombat esti fő előadást José Gonzales tartotta, aki egy azirónai középiskolai tanár és polgárjogi aktivista. Az iskolájában beavatott kulturális tanulmányok program hihetelen sikerekkel zajlott éveken keresztül; az indián és spanyol anyanyelvű diákok dupla akkora sikerrel érettségiztek és felvételiztek, mint bárhol máshol az államban. Ennek ellenére a helyi vezetőség bezáratta a programot, mert azt állították, hogy ha az indián gyerekek indián történelmet tanulnak, az tulajdonképpen lázadás az állam ellen, és nyilván ki fogják irtani a fehéreket (valamint sok egyéb látványosan sötét dolgot is, mint például hogy "a tanárok azt hazudják, az indiánok voltak it előbb"). Az előadás során játszott interjúk fájdalmasan ostobák voltak, az előadó viszont egy az egyben zseniális. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. 

A szombati napot kvíz est zárja Morcos Dave bárjában, sör és hagymakarikák mellett. Indulok is, hogy el ne késsek.