Mesék Újfehértón

Végéhez ért az újfehértói tanfolyam; csütörtökön volt az ötödik, záró akalom. Nagyon jó csapat volt, szerettem velük dolgozni; mivel óvónők, nem volt nekik a mesélés újdonság, és mivel óvodás közönség előtt az ember vagy kapásból jár a vízen, vagy megfullad, nagyon kreatívak is voltak, és sok jó ötlettel álltak elő.
Az utolsó alkalomra házi feladatot kaptak: hozniuk kellett egy új mesét. Mivel a tanfolyamon főleg azzal foglalkoztunk, honnan és hogyan bővítheti az ember mesei repertoárját (ami jó a hallgatóságnak is, meg a mesélőnek is, mert egyik sem unatkozik), a hangsúly azon volt, hogy olyasmit meséljenek, amit eddig nem próbáltak ki.
Nagyon változatos programmal rukkoltak elő, öröm volt hallgatni. Volt benne Misi mókus (énekkel, kérdezz-felelekkel, mozgással), volt koreai népmese (Az üres virágcserép) amiből tanultunk egy kicsit korea nemzeti virágáról is (mályvarózsa). Hallottunk mesét az állatokról és a túlélésről (A legfontosabb), láttunk vidám előadást a három pösze lányról, sőt, volt egy eredeti családi mese is, amit az egyik hölgy a nagymamájától hallott (le is nyúltam azonnal engedéllyel). Már egy ilyen kicsike csapatnál is, az ember valódi kincsekre bukkanhat: rengeteg eredeti ötlet született, és mindenki komolyan vette a feladatát.
Búcsúzóul még beszélgettünk egyet; elsősorban arról, hogyan is lehetne a mesemondást népszerűbbé tenni, elsősorban a családok körében, és hogyan lehetne a szülőket, tanárokat rávezetni arra, mennyire fontos ez a gyerekek fejlődése szempontjából. A helyzet jelenleg nem túl fényes, ezt mindenki tudja, vannak szörnyű statisztikák a mai gyerekek szövegértéséről, koncentrálási képességeiről, logikájáról, fogalmazási készségéről, satöbbi. A helyzet azonban nem reménytelen; mint mindig, most is vannak brilliáns gyerekek, és jó tanárok, és persze tettrekész mesemondók, csak össze kell kapcsolni a hármat. Ha elegen dolgozunk rajta, szépen lassan csak megváltozik majd valami...
Egy időre elbúcsúztam Újfehértótól. Szerettem oda járni; hosszú órákig ülni a vonaton és nézni a tájat, a végtelen Alföldet, nyulakat, őzeket, vadmadarakat, kondát, gulyát, nyájat, templomtornyokat. Én mindig a hegyeket szerettem inkább, de most azt vettem észre, minden héten várom a reggelt, amikor útnak indulhatok a kis szendvicsemmel meg a jegyzeteimmel meg egy jó könyvvel a táskámban, és a hátam mögött hagyhatom Budapestet. Mindig mosolyogva fogadtak; sok érdekes dologról szó esett; átszeltem a fél országot, és jó érzés volt.
Utazhatnékom van. A mesemondók nem ülnek sokáig egy helyben...