Kék Testvér balladája

"A csillagokat sem kérdezi senki, mennyi idősek!"

Na tessék. Kellett nekem a régészeti könyvtárban e-maileket olvasgatni. Most aztán látta az összes szorgosan dolgozó szaktársam, hogy bámulom a képernyőt, és bőgök.
Valamikor, valahol, a ma és a tegnap között, messze innen, egy bácsi, akit Hugh Morgan Hill névre kereszteltek valaha, de nem ez volt a valódi neve, szép csendesen felpakolta a motyóját, és vidáman fütyörészve, kék sapkáját félrecsapva átballagott a Fátyol túloldalára.
Brother Blue.
Kék gyászba öltözött a mesemondók kicsi világa. Én is.
Fura. Két éve még azt sem tudtam, hogy létezik.

2007. október
„Te nem tudod, ki az a Brother Blue?!” Lethan szájában megállt a falat. Egy árnyékos folton ültünk, magyar mesemondó és amcsi mesemondó, és sietős ebédünket fogyasztottuk a jonesborough-i Fesztivál színes forgataga közepette. Vállat vontam. Újonc voltam még ebben az egész bizniszben; nem csoda, ha az ember nem ismer azonnal minden hírességet. Nagy ügy.
„Miért, ki az?”
Igazából nem tudta megmagyarázni (ennyit a szavak művészetéről). Senki sem tudja. Nem értettem, mit van úgy oda; három napja voltam a „sűrűjében”, ahol a világ legjobb mesélői váltják egymást a legendás fesztiváli színpadon; egyik ámulatból a másikba esten; nem gondoltam, hogy ezek után bármi meg tudna lepni. Kék Testvérről pedig csak annyit sikerült kiderítenem, hogy Lethan hallatlanul büszke, hogy ismeri. Áhitattal beszélt róla.
Hamarosan rájöttem, hogy ezzel nincs egyedül.

Ha a Mesemondás művészete életre kelne; ha egyetlen személybe gyűlne össze mindaz, amit a történekben szeretünk; ha alakot töltene a puszta varázslat és lelkesedés, ami miatt az emberek évezredek óta mesélnek egymásnak, kezet-lábat növesztene, és emberi formába bújna – na, az lenne Kék Testvér. Kortalan és csintalan; egy Harvardon-Yale-en végezett teológus, aki a bostoni utcák forgatagában áll, tetőtől talpig kék ruhékba bújva, tenyerén kék pillangókkal és rímekben mesél Shakespeare-t és Szophoklészt. Az utca emberének. Mindenkinek.
Hallottam egyszer, hogy valaki azt mondta rá: olyan, mint az elszabadult ágyú. Amikor viharban hánykolódik a hajó, elpattannak a kötelek, és a sok mázsás fegyver megállíthatatlanul gördül fel és alá a fedélzeten, amerre csak kedve tartja, és se isten, se ember nem állítja meg. Kék Testvér ekkora, mindent elsöprő lendülettel mesél és létezik. Ha egyszer lefoglalta a színpadot, ember legyen a talpán, aki le tudja szedni onnan – ez persze csak elmélet, mert a valóságban esze ágában sincs senkinek, hogy a szavába vágjon. Leszáll a varázslat, és megszűnik az idő.
(Egyébként a felesége, Ruth az egyetlen, aki képes megzabolázni. Pici, csendes asszonyka, barátságosan mosolygó, kerek, mindenben Kék Tesó szöges ellentéte; elég egy halk szót szólnia, és elül a vihar, megszűnik a szóáradat, az ágyú pedig szép engedelmesen visszagördül a helyére, és még fel is takarít maga után. Kék Tesó leplezetlen imádattal csüng a feleségén. Meglátszik a rajongás minden pillantásán.)

Egyszer találkoztam vele. Aki régebb óta látogatja ezt a blogot, az talán még emlékszik is rá.

2008. április
Életem második mesemondó konferenciája. A beszámoló bőséges és friss lelkesedéstől csöpög, itt olvasható. Most, másfél évvel később, ha valaki nagyon megkapirgálja mesemondó kalandjaim felszínét, és részletekre kíváncsi, mindig ugyanazt a választ kapja tőlem: a 2008-as Sharing the Fire már örökre úgy marad meg bennem, hogy "ott találkoztam Kék Testvérrel". Azóta elküldték a kérdőíveket is, amiket a közönségem kitöltött - Blue-ét név nélkül is felismerné bárki. Telefirkálva csillagokkal és vidáman szálkás betűkkel, ez áll a lap alján: "Storyteller reborn." 'Újjászületett mesemondó'.
Na tessék, most megint bőgök.

2009. november
Pár órával a halála előtt Blue kettesben maradt Ruth nénivel, hogy elmesélhesse neki az utolsó meséjét. Szerelmes történet volt, csak az ő füleinek, csak az ő szemeinek. Azután fogta magát, és a maga elszabadultágyú-módján, a tricksterek és mesemondók külön V.I.P. belépőjével (vagyis V.I.P. belépőhiányával, mert pont nekik nincs szükségük rá) átsétált egyenesen a mesevilágba. Senki sem tud olyan hanyag eleganciával legendává válni, mint ő. Átugrott egy lépcsőfokot.

"Hallgassatok ide: hívjatok csak Blue-nak. Ez az utcai nevem, a valódi nevem. Elhozom nektek a kék eget az esőfüggöny túloldaláról. Akárhol lesztek is, elhozom nektek a kék eget, és a kék ég mosolyog majd rátok, és én a fejemen hordom azt a kék eget."

Kék gyász, nem gyász. Mindenki mosolyog. Csak most éppen könnyezünk közben.