Puck személyesen

Kelta tündérmesék.
Miért hagyom magam mindig rábeszélni az ilyesmire?...

"Aki azt hiszi, a tündérkék picik, cukik, pillangószárnyaik vannak és virágot hoznak az ablakodba, az nagyon téved. A mi tündéreink két méter magasak, dagadó izmokkal és mély hanggal... és azok csak a nők..."
Ez Clare volt, a lausanne-i konferencián. És ő, mint ír mesemondó, csak tudja az igazat...
Az igaz pedig az, hogy mindig is jobban szerettem a rendes kelta tündéreket, mint a pici izéket a pillangószárnyakkal. Cicely Mary Barker nagy kivétel, ugye. De ha gyerekekről és mesemondásról van szó, a "tündér" és "manó" szavak óhatatlanul orron vágják az embert minden kanyar után. Nyolc éves kor felett már egy szál probléma sincs: azok már kész kis felnőttek, bírják a gyűrődést, értik a dörgést, mehet nekik minden, ami véres és vagány. Hat év alatt, ellenben...
Mit van mit tenni: megpróbáljuk a legtöbbet kihozni a dologból.

Ahogy sejtettem: öt fiú és egy lány, és amint bejelentettem, hogy itt most tündérekről lesz szó, minden srác elhúzta a száját. Amikor felvetettem a manókat is, mindjárt jobb kedvük lett. Beszélgetni kezdtünk; az első tündér, ami az eszükbe jutott, a fogtündér volt (nekem meg beállt a vigyor az arcomra... "Nem, én a Halál unokája vagyok, nem a nyamvadt Fogtündér!"), az első manó pedig a fognyűvő manó. No comment. Egyébként ők maguk sem tudták megmagyarázni, miért szeretik jobban a manókat a tündéreknél... én persze már sejtettem a választ.
Lusmore meséje nagy sikerrel zajlott le, és még némi interkativitásra is rá tudtam venni a kis nyavajásokat - együtt énekeltük a tündérekkel a hétfő-kedd-szerda dalt. Láttam rajtuk, hogy bár odaadóan figyeltek, alig tudták magukban tartani a mocoroghatnékot; a második rövid kis mese alatt, ami a koboldok elásott aranyáról szólt, már szó szerint vibrált körülöttünk a levegő.
És akkor jött Puck.
(Köszönet Juli-rigónak a meséért, az életemet mentette meg ;)
A tricksterekkel az a magas helyzet, hogy ha sokat emlegeti őket az ember, hajlamosak megjelenni a tett helyszínén.
(Na ne mondd.)
De igen, Puck, tényleg.
Elég volt annyit mondanom nekik, hogy Robin még ember korában rossz kisfiú volt, és azonnal ragyogni kezdtek az angyali kicsi szemek; a többit már mesélték ők helyettem is. Esetenként felállt a szőr a hátamon annak hallatán, milyen gazságokat képesek a 3-6 évesek kiötleni. Most komolyan. Betörte az ablakot, oké. Betörte az ajtót is, legyen. Botokat dobált a WC-be, hogy elduguljon... na ezt múljátok felül.
Amikor kiélték túlbuzgó kreativitásuk első hullámát, elárultam nekik azt is, hogy Robin megtanult alakot váltani.
És elszabadult a pokol.
Először az egész társaság kutyává változott, és csaholva rohant fel-alá a teremben. Utána oroszlán lett belőlük, azután párduc, majd fecske, sas, sün, hal, fa, bokor, kő, virág, eső, folyó, és mindezt olyan nagy lelkesedéssel és beleéléssel játszották el, hogy nem lehetett megállni kacagás nélkül. A mese természetesen túlburjánzott a mesemondó hatáskörén - ezen a ponton már megelégedtem azzal, hogy újabb ötleteket kiabáltam oda a kis alakváltóknak, és könnyesre nevettem magam a vidám káoszban.
Amikor kicsit leülepedett az alakváltási láz, azért folytatódott a mese is: egészen odáig jutottunk, hogy Robin immár varázsolni tud, és ezen képességét a városban kamatoztatja, mint hivatásos bajkeverő... amikor ismét kitört a kreativitás, ezúttal mágiával elkövethető mindendféle csintalanság terén. Le voltam nyűgözve. Egy felnőtt képzelete ilyenkor már labdába se rúg...
Az öt fiú közül legalább kettőnek láttam a szemében megcsillanni Puck kaján vigyorát.