2008. július 15., kedd

A Táncoló Út


Elérkezett jonesborough-i tartózkodásom utolsó napja. Az általános búcsúzkodás és melankólia közepette úgy döntöttem, méltóképp kell megünnepelni a nagy távozást - és pont kapóra jött, hogy a kontratánc-csoport egyik táncmestere megállt az irodánál csevegni a pénteki mesemondás után, és elújságolta, hogy skót felvidéki játékok zajlanak North Carolina államban (ne, ne akarjátok tudni XD), és szombat este naaaagy össznépi kontratánc esedékes.
Amit természetesen nem lehetett kihagyni.
Heidi kapcsolatba lépett a táncmesterrel, aki szives-örömest elvállalta, hogy elfuvaroz a táncra meg vissza is hoz. Igy aztán szombat este kocsiba szálltunk, és mindenféle pörgős tánczenéket hallgatva, vidáman beszélgetve átkocsikáztunk az Appalache-hegységen a mintegy másfél órányira lévő North Carolina-ba (a helység neve Boone volt, mellesleg). Lélegzetelállitó út volt. Magas hegycsúcsok, sűrű, embert soha nem látott erdők, zöld domboldalak birkákkal és tehenekkel pettyezve; pirosra festett szénapajták, fehér keritések a legelők között, és a hegyoldalban kagyargó, keskeny kocsiút, fehér virágú fák, óriás fénybogarak, rózsaszín felhők, völgyekbe leszálló köd, hűvös esti árnyék. Gyönyörű, gyöngyörű, gyönyörű.
A táncot egy Alma-pajta (Apple Barn) nevű helyen tartották, Valle Cruces közelében - és igen, az aminek hangzik: egy nagy, piros pajta a semmi közepén, két legelő és az erdő között, kavicsos úttal és egy kézzel festett táblával, amin csak annyi állt, KONTRATÁNC ITT. Amikor érkeztünk, még kis hiján üres volt; a zenekar (kertésznadrágos hegyi bácsik) hangolta a hegedűit és harmonikáit és egyéb hangszereit (nincs kontratánc élő zene nélkül, Appalachiában legalábbis). A pajta gerendái olyan alacsonyan futottak, hogy néhány magasabb férfinak le kellett hajantia a fejét amikor áttáncoltak alattuk; fából volt az egész épület, szög nem volt benne, és a padló barátságosan ropogott a talpunk alatt. A falak mentén padok sorakoztak, ahová le lehetett tenni a táskákat meg a vizesüvegeket (ebből a szempontból mindenki nagyon előrelátó volt), később pedig le lehetett telepedni és nézni a táncot (én ugyan a négy óra alatt nem éltem ezzel a lehetőséggel...).
Már sötétedett odakinn, amikor szállingózni kezdtek az emberek, és mire észbe kaptunk, tele volt a pajta egy jó kétszáz fős tömeggel - és itt jön a meglepő részlet, a legtöbben velem egyidősek voltak. Gondoljatok bele, kétszáz egyetemista kikocsikázott a semmi közepére a hegyekbe hogy szombat este egy pajtában kontratáncoljon. Megáll az ész és egy helyben ácsorog.
És aztán megérkezett a táncmester (pofaszakállas, szemüveges, langaléta fickó csillogó gombszemekkel, rövid farmernadrágban és a hőségre való tekintettel kigombolt ingben), és elkezdődött a mulatság. Úgy tűnt, a bácsi különösen szeret beszélni az egyes táncok történetéről és hátteréről (mert, bár ugyanazokból az elemekből állnak össze, a kombinációknak van saját neve és számon tartják az alkotókat is) - amikor a tömeg beleunt a hallgatásba, egyszerűen ütemesen dobolni kezdett a lábával a pajta padlóján, és a zenészek rázenditettek.
Három vagy inkább négy órán keresztül táncoltunk. Táncok között kiszaladtunk a teraszra szivni egy kiss friss, hűvös éjszakai hegyi levegőt, bámulni a fénybogarakat, meg legyezni magunkat (a férfiak pólót is cseréhettek, hehe, és persze mindenkiről szakadt az izzadtság, és senkit nem érdekelt) azután visszarohantunk, hogy még időben találjunk párt a következő körre. Minden második tánc hölgyválasz volt (ami azért volt jó, mert lehetett az egyetemista srácok között szemezgetni, és a legtöbbjük még táncolni is tudott...). Sikerült elég jó partnereket kifognom az este folyamán; megpörgettek rendesen, és mindig el is kaptak, szóval a nagy zsúfoltság ellenére nem csobbantam bele senkibe (különösebben...). Táncoltunk klasszikus, kétsoros kontratáncokat, aztán négy párból álló "square dance"-eket, keringőket és körtáncokat is (volt egy pillanat, amikor négy kör forgott egymásban, kettő a fiúknak, kettő a lányoknak, aztán elkezdtük bonyolitani...). A szünetben pedig bejött egy rakat skót dudás és mindenkinek kirobbantották a dobhártyáját... az idő repült, gyorsabban mint hittem volna. Túl gyorsan, ha engem kérdeztek.
Amikor kocsiba szálltunk hogy elinduljunk haza, persze azonnal hasogatni kezdtek a lábaim és úgy lezuhant a vérnyomásom, hogy többször is meg kellett állnunk hazafelé menet, nehogy rosszul legyek; persze ez mind csak akkor tör tá az emberre, amikor elmúlik a tánc okozta eufória...
Azt hiszem, ezzel az estével kellőképpen megkoronáztam a Déli kiruccanást. Hazafelé menet még a dallamok zümmögtek a fejemben, és a nevetés meg a taps meg a tánc; a hegyi ösvény ide-oda fordult velünk, kettőt balra, kettőt vissza, lendületes forduló, fénybogarak, sötét ablakú pajták, éjjeli felhőbe burkolózó Appalchia hegycsúcsai...
Azt hiszem, kezdem kapizsgálni a Széttáncolt cipellők mese mélyebb értelmét...

4 megjegyzés:

  1. Minden mesélőnek fontos a tapasztalatgyűjtés, valahonnan sárkányokat meg manókat is kéne keríteni! Hajrá! Húúú, azért ez az este nagyon jó lehetett! :D H.

    VálaszTörlés
  2. Korábban kérdezted, vajon létezik-e ilyen Magyarországon is. Az ír téncház kísértetiesen hasonlított erre, de sajna ott annyira nem találkoztam jó fej emberkékkel. (a többieben sok egyezés: élő zene, egyszerű lépések, néha bonyolult formációk, ladies' change, izzadás, nevetés)

    VálaszTörlés
  3. És nincsenek jó fej emberek?! Pech...XD

    VálaszTörlés
  4. embert soha nem látott erdők melletti piros pajták EHE :D

    VálaszTörlés