Táborozás a Tizenkilencesekkel

A Tizenkilencedik Tennessee Regiment táborából már eltakarodott minden turista, és hős katonáink vacsorához készülődtek, amikor a lemenő nap fényében átmásztam a patakon, és besétáltam a táborukba. Az egyik közlegény fát apritott, egy másik katona pedig a tüzet élesztgette; ez utóbbi felpattant, amikor meglátott (a közlegény szemöldöke meg a homlokára szalad, "ki ez a zakkant nőszemély aki ilyenkor sétál be"), és vidám mosollyal üdvözölt. Előadtam, hogy csak épp erre kószálok, és kiváncsi vagyok az amerikai történelemnek erre a szegletére is (hagyományőrzőket mindig zárás után kell zaklatni, akkor bukkan az ember az összes érdekes sztorira), mire betessékelt a közös sátor alá, keritett nekem egy széket, bemutatott az alakulatnak, és a kapitány röviden összefoglalta nekem a Tizenkilencesek történetét. Amit nem fogok megismételni, mert csak halvány emlékeim vannak róla. Azzal végződött, hogy a fegyverletétel idejére ezerfős alakulatból alig nyolcvanan voltak életben, és közülük sokan meghaltak hazafelé menet egy vonatbalesetben...
Hamar felfedeztem, hogy a polgárháborús hagyományőrzés errefelé csak félig történelem - félig személyes ügy. A csapat minden tagjának volt ükapja vagy egyéb felmenője a háborúban (jaigen, gyengébbek kedvéért: még mindig Déliekről van szó. Jenki ide nem teszi be a lábát, vagy ha igen, nem megy ki élve...XD); és amellett, hogy oktatási céllal üzemeltetik a mókát, a saját véleményüket és elveiket is kifejezik általa. Lehet kacarászni, de igen, még mindig nem vette be a gyomruk, hogy vesztettek. Elmagyarázták nekem, milyen történetet örököltek ők az egész dologról - Tennessee sose volt nagy rabszolgatartó állam, az itteniek azért harcoltak a déli oldalon, mert nem akartak központi kormányzatot, önálló állam akartak maradni. Voltak rabszolgáik, persze - ahogy Grant bácsinak is, évekkel a háború után. Hehe. Szóval előadták nekem a polgárháború másik oldalát is (hihetetlenül izgalmas és érdekes volt, egyébként - újabb gyöngyszem az amerikai élményeim sorában...).
(Ez megmagyarázza azt is, miért van, hogy ugyanaz az ország egy polgárháborúnak mindkét oldaláról megemlékezik, ami számomra még mindig mókás...:D)
Túlesve az alapvető információkon, kötetlen beszélgetésbe torkollott a dolog. Legalább olyan kiváncsiak voltak Magyarországra, mint én Amerikára, igy aztán megtárgyaltunk mindenfélét, ami épp eszünkbe jutott - meséltem nekik az utazásaimról, ők meséltek nekem a történelmi fesztiválokról; meséltem nekik Magyarországról, meséltek nekem Jboróról, és igy tovább. A szót az ő részükről jórészt a kapitány és Mad Dog vitte - utóbbi az a fickó volt, aki felszedett a tábortűznél, nagy szakállú, csillogó szemű, filckalapos figura, egyik kezében egy fémbögre levessel, másikban cigarettával. Azért nevezik igy, mert ő morog a leghangosabban a jenkikre; mellesleg klasszikus déli fickó, saját bevallása szerint hillbilly, és esküszöm, az egész angol intézet elhasalna az akcentusán... amikor besötétedett, gyertyákat gyújtottunk, és a köröző fénybogarak társaságában mesélésre került a sor; ők csatákról meséltek, és magyar népmesét akartak hallani; kaptak garabonciásokat (micsináljak, velük van tele a fejem, hehe), amire megállapitották, mennyire király történet (ami egy déli csapattól nagy szó, mert itt a mesemondás a vérben van), azután tovább beszélgettünk; a török uralomra terelődött a szó, mire kaptak egy kis Eger ostromát ráadásképp. Na, ez kimeritette a "jókor, jó helyen" fogalmát. Ott ültem három faggyúgyertya fénykörében egy konföderációs táborban, körülöttem nyolc marcona kinézetű, ingujjra vetkőzött déli katona, akik csillogó szemekkel hallgatták a történetet; időn és téren keresztül pontosan bele tudták magukat érezni a helyzetbe, és mindannyian előrehajoltak a székükön, úgy hallgatták a történetet. Először persze fel kellett vezetni a sztorit a többi vár elesésével meg az összeurópai hozzáállással, és persze az alapfelállást a létszámbeli különbséggel meg minden egyébbel együtt - de megérte, mert amikor közöltem, hogy a vár öt hétig kitartott és átvészelte az ostromot, a katonák a levegőbe boxoltak és megeresztettek egy éljenzést. Ritka és különleges pillanat, erre nincs mit mondani.
Beszélgettünk még egy darabig; a gyertyák elcsepegtek, hűvös szél támadt fel a patak felől, és a közeli susnyásban valami megijeszthetett egy szkunot, mert életemben elször szagoltam olyat is (pfűűű, a közelemben sem volt, és mégis bűzlök). A regiment megállapitotta, hogy jó fej vagyok, és én is ezt gondolom róluk; végül aztán fogtam a cókmókomat, és visszakocogtam kicsi kunyhómba a patak túlpartján. Most, ahogy a patak modern oldalán ezeket a sorokat gépelem, a 19. századi oldalon még mindig lobog a tábortűz, és néha-néha felharsanó nevetést is hallok.
Lehet, hogy Észak nyerte a háborút, de azt hiszem, a Déliek nyerték meg a szivemet.

(Reggeli kilátás az ablakomból)

(Tábor a parkban)

(A közös sátor közelről, jobbra Konföderációs zászló, meg mindenféle turisták)
(A csapat egy része fotósoknak pózol a főutcán, kapitány bal szélen látható)
(A tábor, részlet)

(A tábor a tűzrakó hely felől, avagy abból az irányból, amerről este besétáltam)

(Labjegyzet: odahaza Europaban hajlamosak vagyunk minden amcsit jenkinek hivni. Idelenn Delen hamar megtanulja az ember, hogy ezt a hibat ne kovesse el, mert a lejenkizett deliek viszont hajlamosak vasvillaval megtorolni a sertest...)