A mennydörgésmadarak földjén

Igy jár az, aki a keleti partra jön garázdálkodni. Az indiánok szerint az északkeleti csücsök mennydörgésmadár-terület; és igen, az aminek hangzik: gigantikus mitologikus madár, mely ha szárnyra kap, ítéletidőt kavar; a szárnycsapásai keltik a mennydörgést, a szeméből lövellnek a villámok, és amerre száll, összetorlódnak a felhők a nyomában. És ő a jó oldalon áll.
(Imádom a mennydörgésmadarakat:)
(Aki olvasott Amerikai Isteneket, visítson velem)
Általában a nyugati parton és a síkságokon szokták emlegetni őket, de találkoztam már velük az itteni indián mitológiákban is.
Tegnap éjjel meg kaptam egy kis ízelítőt, hogyan születtek az eféle mítoszok.
Hajnali kettő körül arra ébredtem, hogy a fejemre szakad a kolesz. Kata New Yorkban van, úgyhogy kissé egyedül vagyok; természetesen sikerült megint éjfélig ébren lenni, úgyhogy aludtam mint a kő, és mire a mennydörgés felzavart, a vihar már itt kavargott a fejünk felett.
Imádom a viharokat, de ilyet még életemben nem értem.
Leginkább azzal tudnám leírni, hogy többször volt odakinn világos, mint sötét (először azt hittem felszereletek valami reflektort odakinn, de kinéztem és csak a villámlás volt); minden villanás a mennydörgéssel egyidőben jött, aminek olyan hangja volt, hogy megdörrent az összes ablaktábla. Hullámokban ömlött az eső, bár nem fújt a szél (amitől némileg megnyugodtam; nem mertem bekapcsolni a tévét tornádójelentésért, hátha felrobban nekem). Jobb ötlet híján fogtam a takaróm meg a plüsspatkányom és átmásztam a kanapéra, biztos távolságra az ablakoktól, aztán hallgattam a vihart, számoltam az időt villanás és mennydörgés között, és azon tanakodtam, levonuljak-e az alagsorba vagy ne.
Ideát Amerikában sokmindentől megtanul félni az ember. A városi utcáktól, az ivóvíztől, a pókoktól (mert itt van olyan pók ami tényleg megmar aztán leshetsz), a kígyóktól (dettó), és többek között a viharoktól is (főleg miután Carol tegnapelőtt felhomályosított, hogy New England is szokott tornádókat kapni, sőt, hurrikán is fordult már elő az utóbbi időben). Sajnos részemről lövésem sincs, hogy ismer fel az ember egy hurrikánt (a tornádónak visító hangja van, ezt megtanultam a déliektől). Emlékszem, amikor New Orleans-ban voltam, úgy szakadt az eső hogy az előttünk lévő kocsi már nem látszott, Angela meg vezetett nagy vidáman, "ugyan már, egy hurrikán nem így néz ki, különben is mindig tudjuk napokkal előre".
Ebben a tudatban némiképp megnyugodva (meg mert tulképp nem nagyon lenne hová menni az épületen belül) szépen elheverésztem a kanapén; belekerült két-három órába, míg a villanás és a dörrenés távolabb araszolt egymástól, és végül fél hat felé elcsitult a vihar. Addig nem nagyon tudtam aludni a fülsiketítő zaj meg az aggodalom miatt; így hát csak hevertem és elképzeltem, hogy óriási, puha, felhőszürke szárnyak suhannak el a város felett...