Ünnepélyes dobpergés: ezzel a bejegyzéssel végre behoztam a lemaradásom a blogolás terén. Legalább az egyik blogon az ötből... Kapuváron voltam mesélni. Újabb szabadtéri fesztivál, ezúttal Szentivánéj alkalmából, félúton a Hany Istók Fesztivál (sic!) és a Böllérmáj Fesztivál (sic!) között, igy erről nem is kell többet mondani. Amikor megérkeztünk, szakadt az eső; egy énekesnő és egy zongorista árválkodtak a fedett szionpadon, a lány nagyon szépen énekelt. A sörsátor alatt meghúzódott negyed tucat ember, és a kézműves sátorban még egyszer annyian; a nézők és a szinpad között esőben ázó üres padsorok terjeszkedtek láthatártól láthatárig. Hajjaj, gondoltam, mi lesz ebből. A beigért iskolás osztályoknak se hire, se hamva.
A reménytelen helyzet azonban idővel javulni kezdett; a harmadik dalra enyhülni kezdett az eső, a negyedikre el is állt, a műsor végére pedig a nap is kisütött. Nosza, gondoltam, most jövök én, remek időzités, napsütés, ihaj csuhaj, csak épp közönség, az nincs, és szervezők sehol. Nem sokkal később felbukkant két család, akik a mesemondás után érdeklődtek; négy gyerekért nem mászom fel egy szinpadra amin elférne egy szimfonikus zenekar, leültünk mesélni az egyik sátor alá. Nagy lelkesen.
A gond ott kezdődött, hogy a szinpad üresen maradt; ez az utánam következő zenekar felhivásnak vette, hogy kezdhetnek hangolni. Mikrofonnal. És lőn. Nemsokára a saját hangomat sem hallottam már, és hiába szóltam a hangtechnikusoknak, nem az ő felelősségük volt az egymásba érő programok kibékitése, különben meg egy mesemondó vs hat fős zenekar sohasem egyenlő küzdelem. Igy hát vállat vontam és szünetet tartottam a mesében; mire megérkezett négy osztályni csinos néptáncos gyerek, de persze szinpadot nem kaptam hozzájuk.
Ez volt az a pont, amikor az ember felsóhajt, és elkönyveli magában, hogy soha többé nem vállal szabadtéri fellépést.
És ekkor valami egészen fura dolog történt: a rendezvény visszajött a halálból.
Amikor végre megkaptam a szinpadot, már csak fél óra volt hátra az időből. A sok kis nép nemzeti táncos látványa persze azonnal kihúzta a programból a magyar népmeséket; minden gyerekre ráfér, hogy halljon valami újat is. Igy hát megkérdeztem, mit akarnak hallani, és a csapat kórusban sárkányokat követelt. Ragnar és Thora ennél a korosztálynál mindig remekül működik; most sem hagyott cserben. Másodjára pedig, mert olyan kedvem volt, elmeséltem az Ugró Egér meséjét, ami GUadalajarából instant kedvenc, nincs mit tenni. A végére már a felnőttek is odafordultak a sörsátorból, és érdeklődéssel hallgattak; a gyerekek pedig lelkesen ugráltak, ha azt kértem, és élvezték az 'indián mesét'. Nagy tapsot kaptam, és a közben készült fotók tanúsága szerint a közönség nagyon élvezte az előadást. :)
Végül aztán lemásztam a szinpadról a hátsó lépcsőn; ott már várt egy borvirágos orrú helyi elem, akiről elsőre azt hittem, szervező, de nem az volt, csak az X faktor a társaságban, akiről mindenki azt hiszi, hogy valaki más. Nagyon kedves volt, meg is dicsért, sokszor, majd a szememre vetette, hogy de hát Kapuváron Hany Istókot illik ám mesélni, nem rézbőrűeket. A gyerekeket elnézve Hany Istók a könyökükön jön ki (fesztiváljuk van rá!!!), plusz fura lenne ha én mesélném, mert én győri vagyok ugye, ami egy másik város.
Ezen felbuzdulva a bácsi rögtön magyarázni is kedzett, hogy "Az nem úgy volt ám kéremszépen, ahogy a könyvben le van irva!" és el is mondta Hany Istók igaz történetét a melleimnek izibe. A kényelmetlen nézőpont ellenére (folyamatosan süllyedtem lefelé) a történet megért egy misét, már csak azért is, mert
1. a kapuvári vár árkában álltunk, vagyis pont azon a helyen, ahol állitólag két és fél évszázaddal ezelőtt Hany Istók tapicskolt,
2. elvből meg kell hallgatni minden sztorit ami azzal kezdődik hogy 'Az nem úgy van ám ahogy a könyvben...'
3. igazából legalább egyszer megéri egy helybélitől meghallgatni a sztorit, inkább mint hogy elolvassa az ember lánya.
Jó sztori egyébként, viszem ezt is magammal oda, ahol nem ismeri mindenki :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése