A Középső Királyság kapujában

Csütörtök délután a kellemes meleg napsütésben kisétáltam a városi parkba. Nem volt céltalan kirándulás: úgy döntöttem, három nap csend és magány elég volt, ideje, hogy megtaláljam a helyi bandámat.

És lőn. Elmentem egy SCA edzésre.

Az SCA, azoknak, akik nem tudnák, Amerika verziója a hagyományőrzésre. A név szó szerint Kreatív Anakronizmus Társaságot jelent, ami nagyon találó egy olyan ország esetében, ahol sohasem volt középkor (vagyis volt, de nem olyan, na.) Ez a lassan ötven éves, egész országra (és más kontinensekre is) kiterjedő társaság szépen feldarabolta az USA térképét, és sohasem volt, képzeletbeli királyságokat, hercegségeket és egyéb középkori topográfiai elemeket teremtett. Jelenlegi lakhelyem, mint az Internetről kiderült, a Középső Királyság alá tartozó Marche of the Marshes tartománya. Tentikus vagy sem, valahol motoszkált bennem a gyanú, hogy ha instant baráti körre vágyom, ott kell keresgélni, ahol a reneszánsz ruhák vannak.

Nem csalódtam.

Amikor megérkeztem a parkba, még csak egyetlen kocsi állt a parkolóban, és két fickó éppen rapírokat, vívómaszkokat, bélelt kabátokat és pajzsokat pakolt ki belőle. Valami azt súgta, jó helyen járok. Rögtön szóba is elegyedtem velük, és vidám, feltétel nélküli barátsággal fogadtak. Egyikükről kiderült, hogy történész-régész, és rögtön mg is volt az alaphangulat – nekik legalább akkora lelkesedést okozott, hogy Magyarországról jöttem, mint nekem az, hogy hurrálovagok! A fűben ülve néztem, ahogy vívtak, míg lassacskán elkezdett szállingózni a csoport többi tagja is: az egyedülálló apuka teljes vértben, három hirtelenvörös és beszédes tinédzser lányával; a cinikus, gyakorlatias íjász csaj, a három (szintén beöltözött) kicsi gyermekét terelgető anyuka, a törékeny, szőke, hihetetlenül energikus ékszerkészítő lány, a szókimondó filozófushallgató, a közös albérleten osztozó háromfős szerepjátékos-társaság, a csapat alfa tánctanár-nagyasszonya lila bársonyruhában, és még vagy három tucat egyéb, hasonlóan érdekes és jópofa személyiség. Nem sokkal később berobogott a hercegség bárdja is, motoron, ahogy kell, és kicsit nyöszörögve rázta le magáról a bőrdzsekit – még száradt az új tetkó a hátán. A térdig érő vasalt motoros csizmát viselő, félrevágott hajú punk csaj (aki leginkább a Kölyökkutya névre hallgat) keményen kezet rázott velem, cigarettára gyújtott, majd megtudta, hogy mesemondó vagyok, elhajította a cigarettát, és visítva-tapsikolva ugrált körülöttem, azt kiabálva, hogy „még egy bárd! még egy bárd!”

Igen. Otthon éreztem magam.

Amikor végül is mindenki körberajongott engem is és a másik két újonnan érkezőt, megkezdődhetett a heti foglalkozás, ami kültéren vívást jelentett, a szomszédos épületben pedig táncot. Én természetesen ez utóbbihoz csatlakoztam kitörő lelkesedéssel és nagyjából két tucat lovaggal és hölggyel együtt. Már legalább három éve nem táncoltam reneszánsz táncokat, de nem telt sok időbe újra belejönni. Egy kicsit máshogyan táncolták némelyiket, mint mi az MTA-nál, de fel lehetett ismerni őket, a zenéről és az alapokról. Táncoltunk máltait, gatheringet, lovas-dobbantósat, és oficiale-t, amit ideát „dobd a fehérszemélyt!” (toss the wench) néven ismernek. Ez utóbbi során az új srác (aki valami katona lehet és nagyon meg volt illetődve) úgy elhajított hogy öt méterrel arrébb estem talpra, mire a tánctanár odakiabált, hogy „a tánc neve az, hogy dobd a fehérszemélyt, nem az, hogy állítsd a fehérszemélyt föld körüli pályára!” Ezek után főleg angol és skót kontratáncokat roptunk, miközben a sarokban a kézműves szekció tütüket varrt a fiúknak a hétvégi toledói beöltözős versenyfutásra, hogy minél jobban megalázzák őket (a versenyfutás egyébként viccesen hangzik, a nézők színes festékkel dobálhatják a futókat egész úton). Amikor már kitáncoltuk a belünket, valaki odacaplatott a lejátszóhoz és bekiabált, hogy „akkor most ezt még egyszer, hip-hopra!” És lőn. Meg kellett állapítanom, hogy a banda a táncolás öröméért jár össze (legalábbis havonta egyszer, táncos csütörtökökön, amik nem tévesztendők össze a vívós csütörtökökkel vagy a kézműves csütörtökökkel, sőt még az édességkészítő csütörtökökkel sem), és az autentikus háttérzene másodlagos szerepet tölt be a komplett felszabadult bolondozás után. Amikor mindannyian lihegve kiterültünk (főleg az a lovag, aki az utolsó kontratáncot két, a lábaira csimpaszkodó négyévesével ropta végig), a banda testületileg felkerekedett, hogy vacsora után nézzen. A törzshelyük egy helyi sport bár, ahol olcsóért lehet méregerős fűszeres csirkecafatokat vásárolni, a gyerekek ingyen esznek, és senki sem néz ki két tucat középkori cuccba öltözött egyént, amíg nem takarják ki a képernyőről a focimeccset. Majdnem éjfélig üldögéltünk együtt, mialatt a csapat végigkóstoltatta velem a bár ételkülönlegességeit, és jókat beszélgettünk mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Az est végeztével a lovagok természetesen lovagiasan hazafuvaroztak.

Látom én már, ennek az lesz a vége, hogy felesküdöm a Középső Királyság szolgálatára…