Seregszemle

Az új hét kezdetével szorgosan tovább orientálódunk. A hétvége alatt megérkezett a campusra a friss hús: most már nem csak a nemzetközi, hanem az amerikai mesterszakos és péhádés diákok is velünk vannak, és együtt vágtunk neki az egy hetes adminisztrációs akadálypályának.
Ami a saját szakomat illeti: megint csak aprócska világba sikerült csöppennem. A doktori képzést mindössze hatan kezdjük az idén, mesterszakra pedig öt embert vettek fel. Az egész csapat elfért az American Culture Studies tanszék tárgyalótermében, még akkor is, ha mellék zsúfolódott két roppant segítőkész másodéves, a titkárnő, és a tanszékvezető is. Utóbbi azonnal a szívünkbe lopta magát: hórihorgas, folyton mosolygó, közvetlen fickó, kutatási területére nézve a korai amerikai történelem szakértője (amit mifelénk koraújkornak szokás nevezni), aki gyakorlatilag személyesen választott ki mindannyiunkat és saját kezüleg gondoskodott róla hogy a lehető legsimább utunk legyen a felvételi értesítéstől idáig. Azt szeretem a kicsi szakokban, hogy mindenkivel van idő személyesen foglalkozni. Háromszáz fős első évfolyamokból nem pátyolgatnak így senkit.
Az első délelőtt ismerkedéssel telt, hamar összemelegedett a társaság. Van közöttünk újságíró, angoltanár, író, több filmkritikus és reménybeli rendező, feminista történész, és természetesen nem kevés kocka (utóbbiak közül sokan az előbbiek is). Kutatási területeink széles skálán mozognak: foglalkozunk női történelemmel, gyarmatosítással, képregényekkel, horrorfilmekkel, néprajzzal, modern fotóművészettel, zombikkal, és mesemondással is (találjátok ki, ez utóbbi kicsoda...). Tettünk egy túrát a campuson, megcsodáltuk a fontosabb épületeket, fizetési- é adópapírokat töltöttünk ki, és ingyen pizzát ebédeltünk a tanszék számlájára, osztozva a zsákmányon az időközben hozzánk verődött újonc popkultúra-szakos mesterdiákokkal. Utóbbiakkal nem volt nehéz megtalálni a közös hangot: a csapatot terelgető felsőbbéveseket már ismertem a februári konferenciáról. A zöldfülűek között vannak zenével, rajongói kultúrákkal, irodalommal, képregényekkel és hasonló érdekes dolgokkal foglalkozó egyének, sőt, még egy szerepjáték-szakértő is akadt, akivel rögtön sikerült össze is spanolni, és a desszert alatt már közös tanulmány publikálását tervezgettük.
Beszerveztek minket egy privát túrára a könyvtárba is, ahol betekinthettünk a kulisszák mögé. Végtelenül érett és felelősségteljes csapatunk természetesen még véletlenül sem süllyedt volna olyan gyerekes tevékenységek szintjére, mint például hogy a sínen mozgó raktári polcok segítségével élőszereplős adaptációt adjon elő a Csillagok Háborúja szemétzúzda-jelenetéből... (khm) A popkultúra könyvtár raktára egyébként kincsek végtelen tömegét rejti (nem is csoda hogy a nyolcemeletes épüeltből egy egész emeletet tesz ki). Detektívregények, romantikus ponyvák, fantasy és sci-fi irodalom gamradái tárultak fel előttünk, valamint tévésorozatok és filmek lenyűgözően hiánytalan gyűjteménye. Ezeken kívül bukkantuk még nagyjából nyolcezer filmplakátra, több szekrény antik képeslapra, magazinokra (könyvtárunk egyike azon kevés akadémiai intézményeknek ahová kutatási okokból jár a Playboy...), társasjátékok százaira, és a sokat emlegetett Star Trek sarok is megvolt végül, ahol a vulkáni hárfától a "4 tribli" feliratú dobozig volt az égvilágon minden, amit egy veterán trekki legmerészebb álmaiban kívánhat.
A popkultúra emelet után alászálltunk a zenei gyűjteménybe, amit a gyűjtemény létrehozója, egy ősi ám hősi bácsi mutatott be nekünk annyi lelkesedéssel és rosszul időzített poénnal, hogy egy órán keresztül gurultunk a nevetéstől ("És emlékeznek még arra amikor megjelentek az első magnókazetták? Hej azok voltak ám a szép idők! Nézzenek ide! Metélzene, négy lemez, meg a borítója! Ezt próbálják meg elcipelni házibuliba!"). A gyűjtemény milliós (!) nagyságrendű, és a legkorábbi lemezektől a legjabb albumokig van benne az égvilágon minden, ami zene (speciális Elvis-gyűjteménytől a rózsaszín bolyhos lemeztáskáig). A bácsi akkora nosztaligával tekintett vissza az ötvenes évekre, hogy egyikünk se vallotta be neki, hogy akkor nekünk még a szüleink se éltek...
Az orientáció második napja korántsem volt ennyire izgalmas, bár legalább megint kaptunk ingyen kaját. Most már eléggé össze van szokva a társaság: amikor délután négykor elszabadultunk az "így használjuk a könyvtárközi kölcsönzést" előadásról, beültünk a helyi "renegát Dairy Queen"-be egy kiadós fagyizásra. (A DQ attól renegát, hogy helyi család üzemelteti, és makacsul ragaszkodnak az összes olyan fagyi-ízhez, ami az étteremlánc többi tagjából már tíz éve eltűnt). Együtt próbáltunk lelkierőt gyűjteni a holnapi napra, ami reggel nyolctól este hatig fog tartani...