Mennyit nyom egy jegesmedve?

A fene se tudja, de megtörik alatta a jég.

(Na ez a poén is csak angolul ér valamit...)

Azt hiszem sikerül lassan belerázódnom a tanításba. Úgy döntöttem, hogy az unottan üldögélő pszeudo-tindzsereket úgy tudom kirángatni a csigaházukból, ha beszéltetem őket (micsoda felfedezés). A pénteki óra első felében kis kártyákat osztottam szét közöttük, és két dolgot írattam le mindenkivel: egy, hogy miről szeretne bővebben hallani a félév folyamán, és kettő, ha bármilyen nyelvet megtanulhatna, melyik nyelvet választaná és miért. Miután mindenki elkészült a körmöléssel sorra szólítottam őket, és egyenként be kellett mondaniuk a választott nyelvet, és hogy miért választanák. Listát írtam belőle a táblára, és az volt a cél, hogy lássuk, mennyi különböző nyelv gyűlik össze, és melyik a legnépszerűbb.
Úgy tűnt, jó témába botlottam: mindenki fellelkesült és bő lére eresztve magyarázta, miért is tanulna és micsodát. A nyelvtanulás az amcsi diákoknak majdnem hogy mágikus dolog. A nyertes fej fej mellett az olasz és a francia lett - előbbi családi hagyományból, utóbbi érdeklődésből. Második helyen holtversenyben a praktikus nyelvek végeztek - spanyol és kínai, tudatosan készülve Amerikai jövőjére. Volt rajtuk kívül még német, orosz, japán, és néhány érdekesebb is becsusszant, mint például a latin és a hawaii.
A háttérben hallottam a jég ropogását ahogyan megtört; az óra következő részében nyelvtanulásról, kulturális kommunikációról, meg hasonló témákról beszélgettünk; oda futott ki a dolog, hogy körberágtuk a kommunikáció témáját, főleg azt, mennyire frusztráló, ha az ember nem érti a másikat, és kívül reked egy idegen nyelvű beszélgetésen. Alantas szándékaim voltak a témával, és az egész osztály szépen bele is sétált.
Az óra utolsó húsz percét mesemondásra tettem félre. A jövő héten nekivágunk az egyes kultúrák tárgyalásának, és az amerikai tankönyvek ebben a témában általában a kályha mellől indulnak el: az indiánokkal. Mi is onnan fogunk, de hogy hozzam az urópai perpektívát, előbb két órát félretettem a vikingekre is. Egyrészt magánpasszióból (helló Noémi!), másrészt pedig mert sokan elsiklanak a tény felett, hogy az első név szerint ismert európai, aki az új kontinensen született, egy viking bébi volt, Snorri nevezetű, és ezt a Grönlandiak sagájából tudjuk. Rajta kívül a saga rendelkezik még egy érdekes pillanattal: az első forrása európai és indián kultúrák találkozásának, amikor is egy viking és egy indián asszony összenéz az ifjú bébi bölcsője felett, és megpróbál kommunikálni. Viking (izlandi) oldalról a karakter külön érdekes: ő Gudridr, Vörös Erik menye, akit a "Messze Utazó" névvel illet a saga irodalom, mert nem csak Norvégiától Ameirkáig jutott, de élete végén még Rómába is elzarándokolt, háromszoros özvegyként, hobbiból.
A történetet Gudridr szempontjából meséltem el. Azt hiszem, az osztály többsége most kezdte el kapizsgálni, hogy mit jelent, hogy mesemondó a tanár. Itt már teljesen elememben éreztem magam - a mesét hallgató tinédzserek látványa (ellenben az aktívan tüntető tinédzserekkel) már nagyon ismerős és megnyugtató környezet.
Házi feladatként egy rövid cikket kaptak a saga hátteréről és arról, hogyan totózták ki a nyelvészek, hogy itt inter-kulturális kommunikáció történik (a saga szövege sohasem nevezi a másik nőt indiánnak). A következő órán elkezdjük boncolgatni Amerika történelmének kezdeteit, a vikingeket, a nők szerepét a történelemben, és hasonló jó dolgokat. Beszedtem a kis kártyákat is az óra végén, és sok meglepő dolgot találtam rajtuk: az osztály jelentős része konkrétan az indián kultúrákra kíváncsi leginkább, de volt olyan is, aki az ázsiai-amerikai közösségekről szeretne többet hallani. Érkeznek már az első beadandó dolgozatok is, amikben arról kellett írniuk, mit gondolnak a saját kultúrájuknak. Többen írták, hogy eddig életükben nem gondolkodtak még el ezen, de kíváncsiak a továbbiakra.
Az egyik kártyán az állt: "Még mesét, sokat."

Bumm. Jegesmedve.