Showtime! - NSN 2013

A szombati napon aztán a sok bölcsesség magamba szívása után munkába is kellett állnom: elérkezett a fellépések ideje.
Pár héttel a konferencia előtt megkeresett Susan O'Halloran, aki az első online mesemondó fesztivál szervezője, hogy lenne-e kedven egy személyes sztorival beszállni az idei fesztivál műsorába. A fesztivál fő témája a kultúrák találkozása, egyenjogúság, megkülönböztetés, és főleg az, hogy a mesemondással hogyan lehet mindezt áthidalni. Olyan személyes sztorikat kerestek amik a kultúrsokk, kulturális megkülönböztetés, és a kommunikáció témája körül forognak. Úgy gondoltam, van kedvem beszállni a mókába, Susannek pedig tetszett a sztori, amit javasoltam.
Így esett, hogy szombat reggel tízkor átcaplattam a szemben lévő hotelszobába, ami az éjszaka folyamán stúdióvá alakult. Három nagyon kedves csaj várt rá, hogy kezelésbe vegyen: két sminkes és egy fodrász. Az elkövetkező háromnegyed órában úgy éreztem magam, mint egy hollywoodi sztár, miközben a még mindig enyhén jetlages kialvatlan fejemből kamera elé való arcot varázsoltak (és bebodorították a hajamat is). Egy napa alatt több mint húsz mesemondó történetét készült felvenni a csapat, úgyhogy futószalagon dolgoztak rajtunk - mindannyian megegyeztünk benne, hogy az egészben a sminkelés volt a legjobb móka.
Amikor rám került a sor, Susan átkalauzolt a szomszéd szobába, ahonnan minden bútort kipakoltak, és csak egy szék maradt egy fehér háttér előtt, egy kamera, és egy mikrofon. A felvétel lényege az volt, hogy minél természetesebb legyen, hogy megmaradjon a mesemondás személyes és közvetlen hangulata: Susan vigyorogva ült a kamera mögött, és annyit mondott hogy tegyek úgy, mintha neki mesélnék. Ha pedig belehibázok, javítsam ki magam, és menjek tovább. Nekem csak ennyit kellett hallanom ahhoz, hogy elmúljon a lámpalázam, és a felvétel elsőre remekül sikerült (legalábbis az operatőr srác rázkódó vállaiból ítélve). Októberben majd látható lesz a videó az online fesztivál archívumában.

Egy kellemes és vidám ebéd után a saját workshopom következett: szerepjáték mesemondóknak. Bár négy másik workshoppal versenyeztem, végülis huszonöt ember jött be játszani, ami ideális mennyiség az ilyesmihez. Négy csapatra osztottam őket. Először is felírtunk egy táblára mindent, ami az emberek eszébe jut, amikor azt hallják, hogy "szerepjáték." Nagyon mókás lista volt,a macskától a fekete szemfestéken keresztül a szüzességig minden klasszikus sztereotípia szerepelt rajta, és az is kiderült, hogy néhány kivételtől eltekintve a társaság egyetlen tagja sem játszott még semilyen formában. Ezek után minden csapatnak azt a feladatot adtam, hogy töprengjenek el rajta, az általuk ismert mesék közül melyik világba lépnének bele szívesen. Nagyon sok jó ötlet született, írtunk is egy listát; a négy csapatból lett egy Grimm, egy Kerekasztal, egy Appalache-i Jack mesék, és egy "keleti sárkányok" parti. Ezek után beszéltünk egy kicsit a karakteralkotásról és arról, milyen típusú karakterek léteznek, miután minden csapat megalkotta a saját karaktereit (ezt külön szórakoztató volt nézni, mert itt már feloldódott a hangulat és elkezdék a sztereotípiákat elfelejteni). Amikor minden parti készen állt, kártyákat osztottam szét közöttük szituációkkal, amiket meg kellett oldaniuk. A Kerekasztal csapat kapásból belehúzott a Kerekasztal feladatba (keresd meg az árulót aki megölni készül Arthur királyt), és elég tökéletesen meg is oldották. Jó csapat volt, mindannyian létező személyeket válogattak az Arthur mondákból; Jim May mint Percival külön leverte a biztosítékot ("Én vagyok a tank. Most pedig elmegyek és addig ütök embereket, amíg valaki megmondja a megoldást"). Jópofa volt látni hogy a mesemondók a mesékből származó háttértudásukat használták a feladat megoldására. A Grimm csapat más irányból közelítette meg a dolgot: ők a Szfinx klasszikus esetét húzták, és mivel a három feladott találós kérdésből kettőt megoldottak, úgy döntöttek alkudni próbálnak a szörnyeteggel. Ők találtak rá arra a lehetőségre, hogy ha a kalandmester (én) könnyesre röhögi magát, kaphatsz extra kockákat a dobásaidhoz... A hármas számú csapat, mite odaértem a kártyával, kitalálta már a saját kalandját, amit aztán szépen összekombináltak a kihúzott szituációval (szabadítsatok ki egy barátot akit Kirké varázslónő medvévé változtatott). Szabályos ostromot terveztek meg Kirké szigete ellen. A sárkányos banda ellenben kanyarból lelőtte a saját szituációját: az volt a feladatuk, hogyan jutnak le egy égig éró paszulyról mielőtt azt a buzgó parasztok kivágják alóluk - erre kiderült, hogy az egyik karakter sárkánnyá tud változni, és mindenkit épségben levitt a földre. Nekik helyben kellett új (és bonyolultabb) feladatto rögtönöznöm, amin aztán vígan el is rágódtak egy ideig (és gigantikus sárkány vs óriás csatába torkollott).
Miután a csapatok kijátszogatták magukat, már nyitottak voltak arra, hogy beszéljünk a szerepjáték jó oldaláról. Rengeteg kérdésük volt arról, hogyan és miként használhatják a mesemondók ezeket a játékokat, mire jók, miért jók, és hol találnak róluk több információt. Összességében véve elégedett voltam az eredménnyel; többen odajöttek hozzám a workshop után, hogy elmondják, mennyire megváltozott a véleményük a szerepjátékról, és megköszönjék, hogy bemutattam nekik. Még egy meghívást is kaptam, hogy tartsam meg ugyanzet a workshopot (kétszer!) egy másik konferencián. Ha minden jól megy, a konferencia-beszámolók között a Mesemondó Magazin következő számában az én szösszenetem is szerepel majd.

A jól végzett munka örömével vághattam neki a konferencia utolsó fél napjának.