Számomra az egyik legnagyobb élmény Jay O'Callahan előadása volt. Pár évvel ezelőtt a NASA megbízta őt, hogy az ötvenedik évfordulójukra álmodjon meg egy történetmondó előadást. És lőn. Az előadás 75 perces, és igaz történetekből áll, amik mind abszolút lenyűgözőek és felemelőek (NASA poén, haha) voltak. Az első egy mérnökről szólt, aki indián volt, és nem akarták felvenni dolgozni, mert úgy gondolták akkoriban, az indiánok nem elég okosak a fizikához. A sorsnak van humora, ő volt az, aki kitalálta, hogy lehet visszahozni az Apollo 13-at a földre. A második sztori a holdraszállás volt, természetesen, de egy egész érdekes perspektívából. Ez külön szíven ütött engem, mint Changeling játékost (a játék története szerint akkor jött vissza a káprázat a világba, amikor ember járt a Holdon). Csak ezért az egy pillanatért érdemes volt itt lenni az idén. A harmadik sztori a tanárnőt mutatta be, aki a Challenger fedélzetén utazott (volna) az űrbe, és így testözelből élhettük át a tragédiát. Az utolsó történet arról szólt, hogyan válogatták össze a hangokat, amiket a Voyager magával vitt a naprendszeren túlra. Az egész előadás lenyűgöző utazás volt téren és időn át, és azt hiszem, jobb mesemondót nem is választhattak volna.
Tegnap három nagyszerű előadést is szerencsém volt zsinórban végigülni (mint sátorfelügyelő, ha akartam volna se mozdulhatok el, de nem is akartam). Az első Michael Harvey volt, aki wales-i, és jó wales-i mesemondó módjára Taliesin legendáját adta elő. A sztori már régóta a szívemhez nőtt, az egyik első volt, amit mesélni kezdtem sok sok éve, és egy egész órás verzió, minden részlettel és rengeteg zseniális brit humorral olyan csemege volt, amit még sokáig ízlelgetni fogok.
A második óra Hannah Harvey társaságában telt, aki a mesemondó körök egyik fiatal csillaga. Kilenc éven át interjúvolt szénbányászokat az Appalache hegységben hogy megtudja, milyen is a bányászok és családaik élete. Az összegyűjtött igaz történetekből lenyűgöző előadást szerkesztett, amiben szó volt női bányászokról, a hegyek mélyének csodáiról, a bányászat veszélyeiről, és mindenféle érdekes dologról, ami közelebb hozta a szénbányászatot, ami az Amerikában felhasznált energiának még mindig majdnem 50%-át adja.
A harmadik előadás megint csak igaz történetekből állt: Alton Chung, aki Hawaii-on született ugyan, de japán felmenőkkel rendelkezik, egy csodálatos egy órás műsort álmodott meg Okinawa szerepéről a második világháborúban. Interjúk és történelmi feljegyzések alapján három történetet fűzött össze. Az első az okinawa-i csatáról szólt a japán oldalról; ezt különösen élveztem, mert tökösnek kell lenni ahhoz, hogy kétezer amerikai nyugdíjas előtt arról beszélj, hogy az amcsik civilekre, nőkre és gyerekekre lőttek a háborúban (lehetett hallani ahogy megfagy a levegő). Semmi vád nem volt a történetben; Alton egyszerűen és elegánsan csak elénk állította a tényeket, a japánok hibáival együtt, a háború szörnyű mindkét oldalon. A második történet könnyedebb volt, egy japán-amerikai katonáról szólt aki tolmács volt a hírszerzőknél, és fegyver nélkül elérte, hogy sok okinawai foglyot ne végezzenek ki. Harmadikként egy vidámabb sztorit is hallottunk arról, hogy a háborúban elpusztult disznók helyett az amerikai japán közösség hogyan küldött egy hajónyi malacot Okinawára a háború után. Az egész műsor gyönyörű volt és egyben megrázó; Az élet kincs, hangzott el a tanulság egy rég elhunyt okinawai uralkodó szájából.
Ennyi fért a ma reggeli beszámolóba; még egy egész nap mesélés vár ránk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése