Aki eltöprengett rajta, hová lettem az elmúlt egy hétben, az most megkapja rá a választ: New Orleans-ba utaztam az American Folklore Society éves konferenciájára. Bezony. Most, hogy csak hazevett a fene Tennessee-be, ideje, hogy írjak egy kicsit az élményekről.
Először is, ha netán érdekel valakit, Johnson City és New Orleans között tizenkét óra a távolság, kocsival. Éjszaka mentünk, hogy elkerüljük a forgalmat, és kisebb-nagyobb kalandok után, melyek során többek között hajnali háromkor egy rendőrnek kellett definiálnom a folklór fogalmát, hajnali hatkor érkeztünk meg a nagyvárosba a konferencia első napján. A szállásunkat a Holnemvoltról már jól ismert Angela szolgáltatta, aki nem volt otthon ugyan, mert épp a világot járja, de nagylelkűen ránk hagyta a háza kulcsát, ami az elkövetkező öt napra otthonunkká és New Orleans elfoglalásához használt főhadiszállásunkká vált. Amikor legutóbb láttam a házat, négy éve, még a Katrina utáni romokat takarította az egész környék, de mostanra nagyon barátságos kis hellyé változott.
New Orleans változatlanul nagyon klassz hely. A késő őszi időpont ellenére szoknyás-szandálos meleg idő volt, az első három napon legalábbis, amíg Sandy el nem kezdett érződni a hőmérsékleten. Amikor épp nem a konferencián ültem (amiről majd a következő bejegyzésben ejtek szót), fel-alá turistáskodtunk a városban, és vízhólyagosra jártuk a lábunkat. Íme néhány fénypont:
Jazz kávézó a Bourbon Street-en. Élőzene, kiadós szendvicsek, és beignet, ami a fánk helyi megnyilvánulása, külföldieknek a Hercegnő és a Béka című alkotásból ismeretes. Nagyon finom, csak ha evés közben levegőt vesz az ember, lehet a sötét színű ruháknak búcsút mondani, és ha esetleg bele is tüsszent, mint Kevin barátom tette, úgy fog kinézni, mint aki most szívott fel fél kiló kokaint. A zene mellesleg nagyon kellemes volt, de ez azért errefelé nem újdonság.
Utcai mutatványosok a St. Louis katedrális előtt. Rettentően élvezetes műsoruk felkerül az egyre növevő listára, amin az általam levadászott utcai műsorokat gyűjtöm. Egyszer majd írok belőle valamit. Két akrobata-mutatvány között fogadásokat is próbáltak kötni a gyanútlan turistákkal, de szerencsére az ember helyi gyerek, és miután tudta a helyes választ, békén hagytak minket.
Koktélozás egy Bourbon Street-i teraszon. Miután beszereztünk magunknak egy-egy pohár élénkzöld, Kézigránát névre hallható koktélt, ami a (Hurrikánból átkeresztelt) Katrina óta a város legnépszerűbb itala, felmásztunk az egyik klub emeleti teraszára, hogy felülről szemlélhessük az éjszakai forgatagot. Ez utóbbi még egy átlag szerda este is rettentően élvezetes, ha az ember ügyesen lavírozik a turistacsalógató jelmezek, pincérek, zenészek, és meglehetősen alulöltözött szórakoztatóipari dolgozók között. A zene legalább élőzene az egész utca hosszán mindenhol, és nem a haknizós fajtából.
Az egyik délelőtt ellátogattunk az akváriumba, mert oda is szólt az általáos turistajegy. Láttunk sok szép dolgot, többek között tengeri vidrákat, sok fura halat, és egy fehér alligátort is. Az akváriumhoz tartozó moziban megnéztünk egy gyönyörű IMAX filmet a Katrina előtti és utáni mocsárvilágról, amiről kiderült, hogy jóval borongósabb, mint az ember várta volna a plakátok alapján. A zene viszont nagyon klassz volt. Mint mindig.
New Orleans utcáin mászkálni önmagában is jó szórakozás, főleg reggel és délelőtt, amikor a legtöbb turista még túl másnapos hozzá, hogy kikússzon az ágyból. Egy ilyen reggel folyamán kisétáltunk a város legöregebb temetőjébe, ahol egymás mellett csodálhattuk meg a híres vudu-királynő Marie Laveau sírját és Nicolas Cage hófehér márványpiramisát, amit előre látóan már most megvásárolt magának végső nyughelyül.
A temetőn kívül számtalan más látnivaló is akad az utcákon: érdekes régi házak, jelmezboltok rogyásig ahol az ember felpróbálhat mindent a karneváli maszkoktól a steampunk fűzőkig (nézni ingyen van, csak megvenni lenne drága), ékszerek és antik turkálók, vérfagyasztó halloween-i dekorációk, eldugott kis kávézók, és minden, ami szem-szájnak ingere.
Mivel az általános belépő még mindig kitartott, elbandukoltunk a rovar- és pillangóházba is, aminek a legvonzóbb része a csillár volt az előtérben. Láttunk sok csinos bogarat, levélvágó hangyákat egy eléggé rendetlen terráriumban, brazil bogárból készült ékszereket amik Joel népmeséjére emlékeztettek, és egy lepkeröpdét is, ami egy miniatűr japán kert volt a város közepén.
A sok városi kaland után szántunk egy délutánt a vidékre is: elkocsikáztunk ültetvényeket látogatni a Mississippi mentén. A választásunk az Oak Alley ültetvényre esett, amit kívülről láttam négy éve, és minden Délen játszódó filmben kötelezően felbukkan legalább egyszer. Bár a belépő nem volt olcsó, megérte kifizetni, mert teljesen az Elfújta a szél világába csöppentünk a maga összes bájával és lengő mohájával együtt. A kocsiút maga is csodaszép volt, bár a városhoz közeli erdőkön erősen meglátszik a Katrina és az általa bemosott sós víz pusztítása. A lengőmoha viszont rendületlenül leng tovább.
Az utolsó délelőttöt végül, a francia negyedre és a történelmi kultúrára ráunva, az állatkertben töltöttük, ahol a hüllőház volt az osztatlan kedvencünk. Az állatkert nem nagy, ellenben úgy épült, hogy minden állatnak legyen búvóhelye a közönség elől, így aztán lehet hosszasan álldogálni a ketrecek és terráriumok előtt, míg végre megmozdul bennül valami. Engem személy szerint az szórakoztatott a legjobban, hogy a térképen a Haagan Daz az állatok listáján szerepel, a guanaco és a vaddisznó között.
Ennál persze jóval több dolog történt öt nap alatt, de mivel az ötből az utolsó kettő összesen három óra alvást tartalmazott, most elteszem magam holnapra. Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése